movieeees

2019.aug.19.
Írta: Balmount Szólj hozzá!

Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood, 2019)

onceuponatime3_0.jpeg

A nyár talán legvártabb filmje végre valahára az amerikai premier után bő két héttel hozzánk is megérkezett, és természetesen, amint tudtam, mentem is megnézni. Ez az első Tarantino film, amit moziban láttam, és éppen ezért kicsit tartottam is attól, hogy a két és fél órás játékidő, illetve nagyvásznon szemlélni a vérengzést nem lesz olyan kellemes (bár én imádom a filmjeit, azért ez csak átfut az ember agyán, ha még nem látott QT-t moziban), de nemhogy kevésbé szórakoztam, hanem irdatlan jó moziélményben volt részem. Nekem. Sokaktól hallottam és olvastam ugyanis, hogy unalmas és eseménytelen lett a Volt egyszer egy... Hollywood, azonban én helyesbítenék: ez egy nosztalgiafilm tarantinós tálalásban

El kell ismerni, hogy a filmnek tényleg nem a cselekmény a legerősebb pontja, viszont Quentin Tarantino már simán megengedheti magának, hogy ne csak erre alapozzon. Az 1960-as évek végi Hollywood-ban járunk, ahol megismerjük Rick Dalton westernszínészt (Leonardo DiCaprio) és kaszkadőrét egyben világi cimboráját, Cliff Booth-t (Brad Pitt). Rick nagy népszerűségnek örvendett a műfajban nagyon sokáig, azonban minden karrierben eljön egy pont, amit hanyatlásnak nevezünk. Hősünk is szembesül ezzel a ténnyel, és bár kap még egy-két szerepet, már látja, hogy az álomgyárban nincs sok esélye hosszú távon. Az ilyen helyzetben levő színészeknek pedig egy lehetőségük van: a spagetti-western, amihez Rick-nek nem igazán fűlik a foga. Eközben Cliff mindennapjaiba is belepillantunk, aki bár szívesen kaszkadőrködne, inkább végzi Rick ház körüli teendőit és sofőrködik. Megismerkedünk néhány hippivel, akiket (és úgy általában ezt az egész mozgalmat), hmmm..., hogy is mondjam, Tarantino nem a legjobb fényben tünteti fel. 

tmp_cyqv7q_71e391078f16e250_once-upon-a-time-in-hollywood-margot_qt9_77846r_rgb.jpg

Nem szabad elfeledkezni Sharon Tate-ről (Margot Robbie), Roman Polanski (Rafal Zawierucha) feleségéről sem. Érdekes karakter az övé (is), de sokáig nem teljesen volt tiszta számomra, hogy miért is szerepel a filmben azonkívül, hogy ebben a korban volt ő és a férje hatalmas sztár. A történet végére viszont erre is választ kapunk, továbbá kis segítség lehet az is, hogy a kegyetlen Manson-gyilkosságok ihlették QT-t a történet megírásában, ahol a terhes Tate is életét vesztette. 

Volt egyszer egy... Hollywood tehát annyiban tér el a rendező korábbi alkotásaitól, hogy sokkal több valós történelmi eseményt dolgoz fel, mint korábban. Ennek ellenére Rick és Cliff, tehát a két főszereplő karaktere teljesen fiktív. Hogy miért? Tarantino azt nyilatkozta, hogy azért, mert ha valós személyeket tesz főszereplővé, meg lesz kötve a keze olyan szempontból, hogy kedve szerint formálhassa a jellemüket. Így viszont szabad volt, mint a madár. A szereplők egytől egyig uralták a vásznat, közülük is Pitt és DiCaprio párosát emelném ki, akiknek ez volt a legelső közös projektjük. Cliff melankóliája tökéletes összhangban volt Rick harsány, érzelmek irányította figurájával, mert ez a kirívó ellentét adta a kapcsolatuk különlegességét. 

Technikai kivitelezés szempontjából sincs ok panaszra. A kameramunka, a zene, a feszültségteremtés ismét kifogástalan módon lett megvalósítva és a dialógusokról sem szabad elfeledkezni, hiszen, ahogy Tarantino eddigi filmjeiben láthattuk, itt is bennük (és a karakterekben) rejlik az alkotás ereje. A betétdalok most is korabeli slágerekből lettek összeválogatva, és külön érdekesség velük kapcsolatban, hogy nem tipikus soundtrack-ként jelennek meg, hanem hol egy autó rádiójából, hol egy lemezjátszóból szólnak. 

Negatívumként egy dolgot emelnék ki, ami talán a többi QT darabhoz képest itt kevésbé működött. Egy-két helyen azt éreztem, hogy a hosszú (amúgy jól megírt) dialógusok nem futnak ki sehova, és éppen ezért néhol a történet ellaposodik. Mivel én, be kell vallanom, elfogult vagyok Tarantino-val kapcsolatban, nem zavartak a film ezen szakaszai sem, viszont tudom, hogy az átlag nézőnek bizonyára kicsit unalmas lesz néhol. 

Mi is valójában tehát korunk egyik legeredetibb rendezőjének, ha minden igaz, utolsó előtti filmje? Egyrészt egy mély tiszteletadás a '60-as évek Hollywoodjának, másrészt pedig egy művészi bosszú a Manson-gyilkosságokért, melyek nem "csupán" emberi életek kioltásáért felelősek, hanem az álomgyár ártatlanságának megfosztásáért is. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/9

The Boys, 2019

the_boys_62297111128_original.jpg

Eddig talán még nem fordult elő ilyen, de most kivételt kell tennem: egy sorozatról fogok írni. Eredetileg úgy terveztem - és emellett ki fogok tartani továbbra is -, hogy a Balmount Movies (ahogy a nevében is benne van) a filmekről fog főként szólni, kevésbé a sorozatokról. Olykor-olykor viszont kénytelen vagyok rendhagyó lenni, ha olyan szériák jönnek ki, mint most az Amazon-tól a The Boys (magyar címe egyelőre nincs). 

A show-t Evan Goldberg, Seth Rogen és Eric Kripke vezényelték le, és azt azért érdemes tudni az utóbbi kettőről, hogy olyan projektekben dolgoztak együtt korábban, mint a Preacher sorozat, Az interjú vagy az Itt a vége. Tehát láthatjuk, hogy egy jól összeszokott gárdáról van szó, ami sosem hátrány. 

Ebben az esetben Rogen-ék nem teljesen merítettek saját kútfőből, mert a The Boys eredetileg egy képregény, amit aztán ők mozgóképpé formáltak. Egy olyan világba kalauzol el minket a sorozat, ahol a politikai-katonai-kultúrális rendszerünket a szuperhősök határozzák meg. Közülük is pontosan heten, a The Seven. Ők tulajdonképpen kiválasztottak, akiknek az a feladatuk, hogy a világot jobbá tegyék és példát mutassanak az egyszerű és halandó embereknek. Mindeközben Hughie Campbell (Jack Quaid), egy átlagos huszonéves srác a barátnőjével éppen tervezgetik, hogy összeköltözzenek, amikor egy váratlan és hirtelen baleset következtében Hughie szeme láttára szétloccsan a lány. Igen, mint a koktélparadicsom. A baleset okozója a The Seven egyik tagja, A-Train (Jessei T. Usher), aki ahelyett, hogy legalább egy "bocsánatot" odavágna, inkább továbbáll. Hughie bosszút esküszik, és ezután nem sokkal összeismerkedik a szuperhősökre szintén neheztelő Billy Butcher-rel (Karl Urban). Billy bandája alkotja az úgynevezett The Boys nevű alakulatot, melynek elszánt célja a szuperhősök (legalábbis a The Seven-nek) legyőzése és leleplezése.

The Boys röviden összefoglalva az őszinteségről szól. Az őszinteségről magunk, illetve egymás felé. Azért volt egyedi választás a szuperhősös keretsztori, mert sokszor eddig azt láthattuk, hogy ők azok, akiknek (apróbb hibáik ellenére) a jót, a szépet és a békét köszönhetjük. Itt szembesülünk a hősök (már ha lehet őket annak nevezni) árnyaltabb oldalával, betekintést nyerünk a színfalak mögé, és igen, képet kapunk arról is, hogy ezeknek a már-már isteneknek tartott szuperképességűeknek is hatalmas küzdelmeik vannak. 

Egy rendkívül tabudöntögető szériával van dolgunk, aminek többek között azért örülök, mert a sok groteszk és abszurd képsor mögött ott lapul mindig valami tanítás. Ez itt sem maradt el, de mégsem érezzük azt, hogy a képünkbe tolnák a "tanulságot". Olyan morális kérdéseket feszeget az őszinteségen kívül (bár ezek korántsem zárják ki egymást), mint az elvakultság, a képmutatás, a mohóság vagy a bosszú. Komoly és kemény szavak ezek, de ennek ellenére mégis eszméletlen badass. Ez köszönhető például a zenének, a dumáknak és az akcióknak. Egy valamit azonban le kell szögezni még mielőtt belekezdenétek: a The Boys azontúl, hogy vagány, nagyon mocskos. Tele van vérrel, csúnya beszéddel és szexszel. Lehet, hogy most páran meg fognak botránkozni, amit most írni fogok, de ez van. Ennek a sorozatnak jól áll a mocsok, sőt mi több, kell neki. Ha már valami az őszinteségről szól, akkor az legyen szókimondó és hiteles. Felesleges kidíszíteni azt, ami nem arra van. Ettől függetlenül mindenki készüljön fel, hogy lesznek gyomorforgató pillanatok, szóval az erősebb idegzetűeknek ajánlom inkább. 

Két hibája van a szériának, az egyik kisebb, a másik kicsit súlyosabb. Az enyhébbről spoiler nélkül csak annyit lehet mondani, hogy Hughie karakterfejlődésében van egy pont, ami szerintem logikátlan. A másik bökkenő már egy kicsivel összetettebb. Valójában ez a hiba a sorozat egyik legnagyobb erényéből, az őszinteségéből fakad: a probléma az, hogy sarkít néhány kérdésben. Ez a sarkítás egy epizódban volt a legfeltűnőbb, abban, amelyikben a vallásról és a vallásos emberekről formál véleményt. Érdekes viszont az, hogy az istenkép, amit közvetíteni szeretne az epizód, teljesen rendben van. Azonban emellett kihallatszik egy meglehetősen lesújtó kritika a vallásra, amiben van igazság, de nagy felelőtlenség ezt ráhúzni egy egész eszmerendszerre és a benne levő emberekre.

Végezetül, kinek (nem) ajánlom a The Boys-t? Akiknek nincs gyomruk a csúnyaságokhoz, amikről az imént beszéltem, vagy nem látják (vagy nem akarják látni) éppen emiatt a történet mondanivalóját, azoknak nem. Akik viszont kedvelik a vérgőzös, pörgős, társadalomkritikával megfűszerezett adrenalinbombákat, azoknak igen. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/9

 

Címkék: sorozat, 2019

A hőlégballon (Ballon, 2018)

holegballon_film-1280x720.jpg

A hidegháború ideje alatt az illegális határátlépések, illetve azok megkísérlése nem volt ritka. Engem mindig is foglalkoztatott a téma, mert egyrészt a magyarok is hasonló cipőben jártak, másrészt baromi izgalmas. A hőlégballon - bár nem a magyarokon, hanem a németeken keresztül - elvezet minket a korabeli NDK-ba, 1979-be, ahol szemmel követhetjük a Strelzy-és a Wetzel-család közös szökési akcióját. Miért voltak ők olyan különlegesek a többi menekülőhöz képest? Annak, amit mások lábon igyekeztek megtenni, ők 1700 méter magasan a felhők felett veselkedtek neki.

A történet lényegét valójában az imént össze is foglaltam, ugyanis a film ezt a kissé vakmerő akciót mutatja be. A cselekményt kettő részre lehet osztani: az elsőben csupán a Strelzy-családnak van lehetősége megszökni, viszont a hőlégballon meghibásodik (értsd: lezuhannak; csoda, hogy túlélték), így az első kísérlet nem sikerül. A kis kiruccanásuknak azonban lesznek nyomai, s így a Stasi, Seidel (Thomas Kretschmann) vezetésével, nekikezd a nyomozásnak. Mindezek ellenére másodjára is belefognak a hőlégballonos projektbe, de már úgy, hogy akkorára építik meg a szerkezetet, hogy Wetzel-ék is elférjenek rajta. Talán innentől kezdődik a film második része, ahol a közös munkálatok, előkészületek és a nyomozás zajlik, majd a végső repülés. 

A hőlégballon egy izgalmas, jól felépített krimi-thriller-dráma. Nem mondanám, hogy két órán keresztül a körmömet rágtam, de egy percig sem éreztem azt, hogy unatkoznék. Minden jelenet hozzáadott valamit a történet kibontakozásához, és ez a feszültség, illetve a dramaturgia szempontjából nagy dicséret. Az utolsó félóra-húsz perc már-már körömrágósan izgalmas, de jut idő a történet drámai és érzéki oldalának a bemutatására is. Meg kell említeni azt is, hogy ez egy német film német rendezővel (Michael Herbig), akinek nagyban köszönhető a remek minőség - a rendezés külön hangsúlyt érdemel. 

Egy hibája viszont van ennek a filmnek is: a karakterek. Jellemről még éppen beszélhetünk, de nagyon-nagyon sablonosak lettek. Amilyen kidolgozott lett a történet, annyira lettek elhanyagolva a szereplők. A "kötelező dialógusokat" megkapták, amiket mondaniuk kell, de hiányzik a lélek belőlük. Fájó, hogy erről így megfeledkeztek, mert amúgy egy kiváló alkotással lenne dolgunk. 

Így megmarad egy izgalmas és szórakoztató 120 percnek. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/8 

Tolkien, 2019

tolkienfilm.jpg

Mi ihlette J. R. R. Tolkien-t arra, hogy megírja minden idők legismertebb fantasyeposzát? Ki is volt ő valójában, mint ember? Ha másokat nem is, A Gyűrűk Ura rajongókat (ha eddig nem néztek utána) bizonyára érdekelte a fantasy koronázatlan királyának élete. A Tolkien című film valahol mindkét fent említett kérdésre választ ad, valahol egyikre sem.

A film Tolkien (Nicholas Hoult) életét mutatja be kiskamasz korától kezdve egészen az első világháborúból való leszereléséig, amikor nekikezdett A Hobbitnak. Szüleit hamar elveszítette, így - közvetve - Francis atya (Colm Meaney) viselt gondot róla, ugyanis a King Edward's School-ban tanult, aminek a közelében élt egy albérletben. Mindig fogékony volt a nyelvekre, amit mi sem bizonyított jobban, hogy egy saját nyelvrendszert kezdett kifejleszteni. Ügyelt a szavak hangzására, jelentésére, nyelvtani szabályokra - ez lett a későbbiekben a tündék nyelve. 

Két szálon fut a történet. Az egyikben nyomon követhetjük Tolkien-t, mint katonatisztet, aki egy gyerekkori barátját próbálja felkutatni, miközben emlékek törnek fel fiatalkorából, melyet a másik cselekményszál prezentál. Megismerjük a barátait, tanárait, szerelmét, viszont ennél többet nem igazán tudunk meg. Egyértelműen kiderül, hogy a háború volt a fő ihletője, de aki arra számít, hogy Tolkien majd bevezet a kulisszák mögé, csalódni fog. És aki azt várja, hogy kap egy őszinte és komplex életrajzi drámát, az se lesz elégedett. A film legnagyobb hibája az, hogy sablonos. Méghozzá minden tekintetben. Nem köt le sem a történet, sem a karakterek, tehát pont azok a kritériumok nem működnek, amik egy életrajzi drámának a savát-borsát adnák. Egy irodalom órai felelethez tudnám hasonlítani az egészet, amikor a diák elmond néhány információt, próbál viszonylag lineárisan haladni, hogy követhető legyen, de megmarad egy szimpla közlésnek. Ilyenkor azért elgondolkozik az ember: biztos szükség volt erre a filmre?

Az alakítások teljesen feledhetőek, bár ez inkább a karakterek sete-suta megírásának köszönhető, nem is a színészek játékának. (Nicholas Hoult-hoz szerintem pont passzol Tolkien figurája.) A látvány és az atmoszférateremtés kifogástalan, a díszletek és a képi világ teljesen rendben van. A probléma ott kezdődik, hogy ettől még nem lesz jó egy film. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/5

 

Címkék: tolkien, 2019, movieeees

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals, 2016)

Izgalmas és körömrágós thrillerekből akad jópár, viszont nagyrészük legtöbbször megmarad ezen a szinten és nem adnak semmilyen többletet a műfajhoz. Azonban vannak olyan alkotások is, melyek az ijesztgetés mellett komoly üzeneteket is át szeretnének adni a nézőnek. Ilyen például Tom Ford (Egy egyedülálló férfi) 2016-os rendezése, az Éjszakai ragadozók. 

Susan Morrow (Amy Adams) egy jómódú műkereskedő, aki váratlanul kap egy levelet volt férjétől, az író Edward Sheffield-től (Jake Gyllenhaal), melyben legújabb könyvének kézirata áll Susan-nek ajánlva. A mű címe: Éjszakai ragadozók. Amint Susan belekezd a könyvbe, a film történetmesélése három szálra oszlik. Az egyikben a könyv cselekményének lehetünk szemtanúi, a másikban láthatjuk, hogy Susan miként reagál az olvasottakra, továbbá betekintést nyerünk Susan és Edward egykori kapcsolatába, tehát az előzményekbe. A könyv címe már sejteti, hogy nem egy könnyed olvasmányról van szó - igazából ez adja a film brutalitását. Amellett, hogy kegyetlen Edward műve, Susan sok-sok utalást vél felfedezni a kapcsolatukra (ami már 19 éve elég csúnyán véget ért) és ismét kezdenek olyan érzések előtörni belőle, melyek arra ösztönzik őt, hogy levélben üzenjen az exének azzal a szándékkal, hogy találkozzanak...

Az Éjszakai ragadozók egy kőkemény párkapcsolati/szakítós dráma, krimi-thriller köntösbe bújtatva. Meg merem kockáztatni, hogy megtapasztaltam minden idők egyik legizgalmasabb 10 percét (lásd: összetűzés a kihalt, éjszakai országúton). Ezután a bizonyos nagyjelenet után már inkább a fordulatok és a karakterek miatt lebilincselő az alkotás, de a későbbiekben is lesz részünk még izgalmakban. Kezdetét veszi egy bűnügyi nyomozós vonal, ami az előbb említett tényezők miatt köti le az embert. Talán felesleges is megemlíteni, mert ennél a színészgárdánál a remek alakítás már magától értetődő, de mégis szóvá teszem, ugyanis itt egytől egyig, minden főszereplő brillírozott. Jake Gyllenhaal-nak és Amy Adams-nek adjanak már egy Oscart!! Könyörgöm! Egyszerűen nem értem, hogy miért pont ők azok, akik valahogy mindig "lecsúsznak a főnyereményről". Annyi emlékezetes alakításuk volt már (pl. Fogságban, Kétely, Éjjeli féreg, Amerikai botrány), hogy simán megérdemelnének legalább egy szobrot, de úgy tűnik, a Filmakadémia nem igazán látja Mery Streep-től az erdőt (félreértés ne essék, Streep is egy kiváló színésznő, csak kicsit az az érzésem  vele kapcsolatban, hogy már a félmosolyáért is jelölést kap, ha díjat épp nem is). A két főszereplőn kívül ki kell még emelni Michael Shannon-t, mint seriffet és Aaron Taylor-Johnson-t, mint "éjszakai ragadozót". Mindketten szívvel-lélekkel hozták a szerepüket, viszont Johnsonra annyiban térnék ki, hogy számomra azért volt ő, mint főgonosz, akkora meglepetés, mert eddig olyan filmekben láttam, mint a Ha/ver 1-2 és a Bosszúállók: Ultron kora. Itt lépett ő is egy új szintet, akárcsak a thriller műfaja.

Mit is rejt magában az Éjszakai ragadozók valójában? Egyrészt felveti a kérdést: működhet-e egy kapcsolat úgy, hogy bár a felek szeretik egymást, értékrendjük eltér? Bemutatja a szakítást és annak következményeit és azok feldolgozását, továbbá véleményt formál a szülő-gyerek kapcsolatról, a bosszúról, az önbíráskodásról, az érzékenységről és a realizmusról. Komoly szavak ezek, de annyira összetett és mégis befogadható Tom Ford szüleménye, hogy cseppet sem érezzük azt, hogy a történet dagályos és túlzsúfolt lenne. Ennek ellenére nem ad mindenre konkrét és egyértelmű választ a film, nem nézi hülyének a nézőt, hanem engedi gondolkodni a látottakon. 

Zárásképpen, aki bírja az erőszakot, a felkavaró képsorokat és szeret gondolkodni, annak kötelező, de aki csak szeretne egyet elmélkedni, neki is javaslom, hogy adjon neki egy esélyt, mert maradandó élményben lesz része. Én csak annyit mondok: mestermű.

 

ÉRTÉKLÉS: 10/10

 

Ui: A film elején lévő főcím nagyon bizarr lesz (nem is értem minek kellett olyanra megcsinálni), de ne rémisszen meg senkit sem, jó film lesz, higgyetek nekem!

Csekély esély (Long Shot, 2019)

long-shot-trailer-face.jpg

A nyarat nem kifejezetten a filmek miatt szeretjük. Azt vettem észre az évek során, hogy ilyenkor sokkal kevesebb emlékezetes mozi jelenik meg, mint például ősszel és télen. Az magyarázat erre nyilvánvaló: a filmfesztiválok. A legtöbb neves rendezvény (pl. Cannes, Velence, Berlin, Oscar, Golden Globe) a másik három évszakban van, éppen ezért a június, július és augusztus az a hónap, amikor kicsit megritkítják a nevesebb és nívósabb alkotások premierjeit. Azonban ne feledkezzünk el arról sem, hogy kellemes meglepetések nyáron is érhetik az embert, mint például idén júniusban a Csekély esély. 

A történet röviden annyi, hogy az újságíró Fred Flarskyt (Seth Rogen) állása elvesztése után felkarolja gyerekkori ismerőse, Charlotte Field (Charlize Theron), aki már azóta államtitkár és arra kéri őt, hogy az új politikai programja terjesztése és népszerűsítése érdekében legyen ő a szövegírója. Ez talán egyáltalán nem tűnik romantikusnak, de a dolgok innentől kezdenek bonyolódni.

Láthatjátok a cselekmény terjedelméből, hogy igazából egy egyszerű kis romkomról van szó, de valahogy mégis belopta magát a szívembe. Aki ismeri a Seth Rogen-vígjátékokat (Itt a vége, Az interjú, Ananász expressz), annak üzenem, hogy a Csekély esélynél is hasonló stílusra számítson. Aki pedig nem ismeri ezeket, neki itt a rövid jellemzésük: poénos beszólások (főként a film első felében) és káromkodások tömkelege, néhány obszcénabb jelenettel megfűszerezve, továbbá a cselekmény érzelmes lezárása. Ezt nevezhetjük két szóban korhatáros vígjátéknak is. Van, akinél ez a jellegű humor nem működik, nálam viszont összességében ütni szokott, ahogy itt is. A főszereplő páros remekül összeillett, bármilyen meglepő is. Sokan, köztük én is, furcsállották eleinte, hogy Rogent és Theront össze akarják boronálni, de láss csodát, nagyon aranyosak voltak együtt.

A fránya játékidő! Itt sem gazdálkodtak jól vele, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a majd' kétórás hossz. Bőven elég lett volna 90 perc, főleg úgy, hogy a történet elég lineáris és egyszerű. A poénok eloszlása sem volt ebből fakadóan egyensúlyban, mivel a film közepétől jelentősen csökkent a számuk. Ahogy már említettem, összességében tudok röhögni a Rogen-humoron, viszont, mint minden filmjében, itt is akadt néhány olyan jelenet, ami már átlépett egy bizonyos határt és számomra inkább volt gusztustalan, mint nevettető.

Sokat gondolkodtam azon, hogy végül hány pontot adjak a Csekély esélyre, mert tudom, hogy közel sem tökéletes darab, viszont annyira szerethető és felüdítő, hogy sajnálnék keveset adni rá. Ezért most nem fogok számszerűen értékelni, hanem csak annyit mondok, hogy, bár filmtörténelmet nem ír, egy mozijegyet simán megér egy nyári estén.   

 

 

John Wick: 3. felvonás - Parabellum (John Wick: Chapter 3 - Parabellum, 2019)

3532498-john-wick-3-trailer-reactions-1163924-1280x0.jpg

John Wick figurája váratlanul robbant be a köztudatba az 1. felvonással, ami átlépett egy olyan határt, amit az eddigi akciófilmek vagy nem mertek, vagy nem akartak. Éppen emiatt a gátlástalansága és brutalitása miatt lett nagy sikere sokak körében, és borítékolható volt, hogy hamarosan érkezni fognak a folytatások. 

Még mielőtt azonban belekezdenék a "félelmetesen komoly" című Parabellum kivesézésébe, le szeretnék szögezni valamit. A John Wick filmeket nem a cselekmény komplexitása és a karakterek árnyalt kidolgozása miatt kell szeretni. Ennek fényében olvassátok és raktározzátok az irományomat, majd nézzétek a filmet.

Ahogy a második etap, ez is szinte rögtön felveszi az előző részben történtek fonalát. Wicknek (Keanu Reeves) menekülnie kell, mert súlyos szabályokat szegett meg, a vérdíj a fején 14 millió dollár. Tehát nem meglepő, hogy sokak fantáziáját megmozgatta ez a magas összeg, s már-már a világ összes bérgyilkosa és gengsztere elől menekülnie kell. A filmben tulajdonképpen egy jó hosszú menekülésnek és csatározásnak lehetünk szemtanúi Wick és az üldözői között. A legnagyobb veszélyt a Hight Table jelenti, ami minden - többek között underground - szervet felügyel és befolyása mérhetetlen.

Ismét elmondható, akárcsak az elődjeiről, hogy az akciójelenetek kiválóak. A verekedések, a lövések, az autós üldözések mind-mind hibátlanok. Lehet abszurd ilyet mondani olyanra, ahol emberek hullanak, de a profi kivitelezés olyan magasfokon művelve, hogy egyszerűen élvezet nézni. A zene továbbra is nagyon ütős és menő, a Vivaldi-részlet kicsit az Oldboyra emlékeztetett (nem tudom, hogy direkt rakták-e bele), de a Parabellumnak is jól állt. 

A probléma egyik fő okozója a 130 perces játékidő. Enyhén szólva is túl lett nyújtva a sztori, és, bár az akciók önmagukban megállják a helyüket, azok is hosszabbak a kelleténél és emiatt néhol unalomba fullad a cselekmény. A másik problémám az alkotással a filmnek eddig egy általam fényezett és dicsért részében rejlik, az akciókban. Annyira kreatív és látványos akart lenni (sokszor sikerült is), hogy inkább komikus volt az egész, mint komolyan vehető. A történet végére pedig egy elég olcsó megoldást választottak, ami... nos, tovább csorbította a film komolyságát.

Mindent összevetve, kapunk egy erős adrenalinbombát, ami a maga nemében egy teljesen korrekt és élvezhető darab. Nagy durranásra viszont ne számítsunk. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/7

 

Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home, 2019) - SPOILERMENTES

spiderman2-770x470.jpg

Ha eddig azt hitte bárki is (kötve hiszem, hogy sok ilyen van), hogy Végjátékkal ér véget a képregény filmsorozatok talán legnagyobb és legnépszerűbb folyama, akkor téved. Mikor megtudtam, hogy júliusban érkezni fog még egy Pókember-mozi, ami a valódi lezárásnak lett beharangozva, bevallom, kicsit megijedtem. Főleg azután, hogy láttam a Végjátékot, ami számomra a tökéletes befejezés volt. Ezzel szemben viszont azzal is tisztában voltam, hogy a sok "kiöregedő" szuperhős (Thor, Amerika Kapitány, Vasember) mellett akadnak olyanok is, akik iránt szintén sokan rajonganak és elbírnának még jó néhány filmet. Többek között ilyen Peter Parker (Tom Holland). 

Az Idegenben már természetesen Thanos legyőzése és Vasember halála után játszódik. Peter kezd visszaszokni a hétköznapokba, az osztályával egy Európai kirándulásra indulnak, ahol aztán végül nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt a mi hősünk elképzelte. Ahelyett, hogy MJ (Zendaya) szívét elnyerje, a S.H.I.E.L.D., tehát Nick Fury (Samuel L. Jackson) hívására ismét szembe kell szállnia egy természeti/természetfeletti (ezt ki-ki döntse el) erővel, ami első látásra egyszerűnek tűnik, ám hamarosan kiderül, hogy mégsem az. Peterrel közösen Quentin Beck, más néven Mysterio (Jake Gyllenhaal) is megküzd a lényekkel, akivel világi spanokká válnak. A valódi bonyodalmat azonban Tony Stark Peterre hagyott szuperszemüvege okozza...

Röviden összefoglalva, kapunk egy korrekt Pókember-filmet. Ahogy a Hazatérés, ez is a tinifilmek közé sorolható, amik között egyébként jól megállja a helyét. Meg van benne a kellő mennyiségű romantika, akció és dráma, amennyi a tizenéves korosztálynak szórakozást nyújt. Tom Holland még mindig a legalkalmasabb Pókembert megformáló színész és Jake Gyllenhaal is tökéletesen beleillik a képregényfilmek univerzumába annak ellenére, hogy őt nem ebben a műfajban szoktuk meg.  

A film egyik hibája ismét a főgonosz karaktere volt. Több Marvel filmben is láthattuk már, hogy nem tisztázódott igazán a motivációja, vagy ha tisztázódott is, baromság volt, s ez itt sem lett másképp. Túl lett misztifikálva és bonyolítva az egész (éppen ezért nem is kötött le igazán), és, bár az akciójelenetek kifogástalanok, valamiért jobban érdekelt az MJ és Peter között kibontakozó románc (ami tényleg nagyon aranyos volt), mint a világ megmentése. És ez egy szuperhősfilmnél elég nagy baj. A másik bökkenő lehet, nem is akkora bökkenő, de nekem fájt az is. A két post-credit scene (stáblista utáni jelenet). Ezekről tényleg hiba lenne egy szót is mondani, mert a valódi csattanót ezek adják. És milyen kár! Ezek nélkül sokkal jobban szerettem volna az Idegenbent. 

Mindent összevetve, egy élvezhető kis filmet kaptunk kisebb-nagyobb hibákkal, szóval nem kell várni valami hatalmas csodát, de egy mozit megér. Hogy volt-e rá szükség a Végjáték után ráadásnak? Nem vennék rá mérget.

 

ÉRTÉKELÉS: 10/6,5

Ui.: Hamarosan érkezünk a Mozikoponyák Podcast csatornára egy Pókember: Idegenben spoileres kibeszélővel, ahol részletesebben elemezzük a látottakat. 

 

Rocketman (Rocketman, 2019)

120770-thqbmehbzx-1559218083.jpeg

Bohém rapszódia után nem sokkal (idén júniusban) érkezett a mozikba a Rocketman, amiről talán gondolhatjuk azt, hogy az elkészítésében a Queen-film anyagi sikere volt döntő, ám ez korántsem igaz, ugyanis a két film forgatási ideje körülbelül egy időszakra tehető. A filmet Dexter Fletcher rendezte, aki szinte ugyanezzel a stábbal készítette el az Eddie, a sast is.

Ha esetleg valaki még nem jött rá a címből, a Rocketman Elton John (Taron Egerton) életének egy fontos szakaszát mutatja be rendkívül egyedi módon. A filmben végigkísérhetjük Elton karrierjét a felcseperedésétől egészen az elvonóig, tehát betekintést nyerünk az énekes életének legsokszínűbb és hullámvölgyekkel (bár inkább völgyekkel) teli periódusába. 

Az egyediségét többek között az őszinteségének köszönheti az alkotás. Míg a Bohém rapszódiánál kaptunk egy kiszínezett és elferdített mesét, addig a Rocketman nem rejt véka alá semmit. Kőkeményen szembesíti a nézőt Elton függőségeivel, nehézségeivel és a körülötte lévő emberekkel (barátok, munkatársak, családtagok) való viszonyaival. Egy valamit megtanulhatunk a filmből: Elton nagyon nehéz eset volt, az őt körülvevők pedig vagy szemetek vagy teljesen hülyék. Talán a nagyiról (Gemma Jones) és a szövegírójáról (Jamie Bell) nem volt elmondható ez, de az egykori párjáról, John Reid-ről (Richard Madden, alias Robb Stark) és szüleiről annál inkább. 

A zene természetesen nagyon jó, és ezt azért emelem ki, mert eddig nem igazán hallgattam Elton Johnt - a film után viszont rögtön meghallgattam jó pár számot tőle. Dicsérendő továbbá Taron Egerton hangja: ahogy az megszokott, általában az eredeti hang van bevágva az éneklős jeleneteknél, itt viszont Egerton ezt is bevállalta (ahogy sok mást is...), és hibátlanul is működött. 

Hibák azonban itt is akadtak. A történetmesélés számomra kaotikus volt és összecsapott. Hiányoztak az átmenetek a jelenetek között és éppen ezért a drámaiság sem működött tökéletesen. Kicsit azt éreztem Elton karakterével kapcsolatban, hogy megismertem, de mégsem. Tudom, hogy ezt így nehéz megérteni, ehhez látni kell a filmet. Sokat mutatott film, de bizonyos momentumok felett, amik fontosak lettek volna, mégis könnyedén átsuhant. Ezenkívül a film utolsó harmadában Egerton kezdte kicsit túltolni ezt az Elton-féle ripacskodást, ami már inkább a kicsit zavaró és kínos kategóriába csusszant át, mint a hitelesbe. 

Egy szó, mint száz, nagyon nehéz összehasonlítani a Rocketmant Bohém rapszódiával, de meg kell hagyni, hogy az előbbi nekem jobban tetszett. Van egy hangulata, amit nehéz szavakkal leírni, de az igaz rá, hogy magával ragadja az embert és szórakoztatóvá teszi ezt a szűk két órát. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/7

TOPLISTA: A 10 legmenőbb filmes karakter - szerintem

 

 

cool-wallpaper-1.jpg

A mai toplistás blogban összegezni fogom (NEM RANGSOROLNI) azokat a karaktereket, akiket azért imádunk a leginkább, mert badassek. Amint megjelennek a filmvásznon, ők uralják a jelenetet és csak pislogunk, hogy a menőséget meddig lehet még fokozni. Ebben a listában már nincs első és utolsó helyezett, mert valamelyikük valamiben mindig überelné a másikat. Ahogy már említettem, ez csak az én véleményem, és így bizony lesznek olyan ikonikus alakok, akiknek sajnos már nem jutott itt hely. Ezenkívül figyelembe vettem azt is, hogy csak olyanok szerepeljenek a listában, akiknek a filmje is jó. (Szóval Chuck Norris-ra például ne számítsatok.)

  

Han Solo - Harrison Ford (Csillagok háborúja IV, V, VI)

 

cool-wallpaper-1_1.jpg

Ki más lenne a Star Wars univerzum legmenőbb alakja, ha nem Han Solo? És itt most nem az új Solora gondolok (Alden Ehrenreich), aki, bár nem hozott szégyent elődjére, meg sem közelítette Harrison Ford játékát, ami talán nem is elvárható. Minden második megszólalása legendává nőtte ki magát mára, akárcsak a félmosolya.

 

John McClane - Bruce Willis (Drágán add az életed) 

 

die-hard-director-bruce-willis-roof-jump.jpg

Karácsonyaink egyik fő összetevője a Die Hard-filmek első része. McClane jött, látott és győzött nem egy ellenfél ellen, hanem egy egész terrorista banda ellen, akik nem mellesleg egy egész fegyverarzenállal voltak felszerelkezve McClane egyszerű szolgálati fegyvere ellen. De ő csak ennyit mondott: "Yippee-Ki-Yay, Motherf*cker!"

 

Max Rockatansky - Tom Hardy (Mad Max - A harag útja)

 

die-hard-director-bruce-willis-roof-jump_1.jpg

Tom Hardy az a színész, aki (kis túlzással) bármelyik filmjében imádnivaló, ha jót, ha rosszat játszik. Nehéz volt kiválasztanom a számomra legkedvesebb alakítását, de végül a sivatag urának megformálása mellett döntöttem. Lehet azt mondani, hogy elfeledkeztem Mel Gibsonról, de ez korántsem igaz. Filmileg ez lett a legkiemelkedőbb (talán Az országúti harcossal vetekszik egy kicsit) és Tom Hardy nem megcsúfította, hanem megkoronázta Max Rockatansky személyét és legendáját.

 

Joe - Joseph Gordon-Levitt (Looper - A jövő gyilkosa)

 

looper.jpg

Joseph Gordon-Levitt szimpatikus színész volt nekem mindig, de a Looperig az volt vele kapcsolatban az érzésem, hogy egy kicsit biztonsági játékot a játszik a szerepeivel. Ebben a filmben viszont levetkőzte magáról ezeket a béklyókat (életben nem használtam eddig ezt a szófordulatot) és olyan ultrabadass alakítást penderített a vásznakra, hogy csak néztem. Külön dicséret Levitt sminkesének, mert remek munkát végzett.

 

Jordan Belfort - Leonardo DiCaprio (A Wall Street farkasa)

 

looper_1.jpg

Ki más ne lenne a tíz kiválasztott között, mint a brókerek királya, Jordan Belfort? Bár életműve inkább mondható tragikusnak, mint sikeresnek (ha a végeredményre gondolunk), de az addig elvezető út telis tele volt olyan momentumokkal, amiknél szó szerint leesett az ember álla, hogy meddig el tud menni ez a csávó. Hatalmas dumák, csajok és kokó... Nem példaértékű és követendő, de ennek a nézését nevezném bűnös élvezetnek.

 

Tony Stark/Vasember - Robert Downey Jr. (MCU)

 

iron-man-3-2013-001-on-chat-show-couch.jpg

Mivel a Bosszúállók-sagának az egyik központi alakja Tony Sark, nem sorolom fel az összes filmjét. Talán abban mindenki egyetért, hogy Tonyt a lazaságáért, humoráért és flegmaságáért szeretjük. Új színt vitt a szuperhősök világába, aki nem mellesleg az egyik legnagyobb karakterívet járta be a filmei során.

 

Bébi - Ansel Elgort (Nyomd, bébi, nyomd)

 

iron-man-3-2013-001-on-chat-show-couch_1.jpg

Edgar Wright legutóbbi meglepetésében majdnem mindenki menő, de most Bébit emelném ki. Hallássérült srác, aki rohadt jól vezet (lásd: nyitójelenet), szótlan, de mégis erős a jelenléte, ügyesen udvarol és kitűnő a zenei ízlése. Végül, de nem utolsó sorban, jó volt Ansel Elgortot valami más szerepben is látni.

 

Vincent Vega - John Travolta (Ponyvaregény)

 

tumblr_lmrkgnhcyh1qh7aljo1_500_3.jpg

Az az igazság, hogy már csak Tarantino karaktereiből össze lehetne állítani egy top 10-es "legmenőbb filmes karakterek" listát, de az úgy túlságosan egysíkú lenne. Egy hőst azonban mégis kiemeltem, aki nem más, mint a kicsit mélabús, Hollandiát megjárt és táncos lábú bérgyilkos, Vincent Vega. Elég csak megszólalnia és már azt érezzük, hogy legszívesebben mi is belebújnánk egy elegáns öltönybe, amiben aztán megtáncoltatjuk Mia Wallace-t. 

Driver - Ryan Gosling (Drive - Gázt!)

 

tumblr_lmrkgnhcyh1qh7aljo1_500_1.jpg

A cikk elején azt ígértem, hogy nem fogok rangsorolni a karakterek között, mert felesleges, de itt kivételt fogok tenni. Arra jutottam, hogy Driver minden idők legmenőbb filmes alakja. Baromi jó sofőr, fontos neki a család és az ártatlanok védelme, határozott és egyáltalán nem lebegteti a száját. Élvezet nézni, amit művel a vásznon, ehhez viszont nagyban hozzájárul a film kitűnő megrendezése (Nicolas Winding Refn) és Ryan Gosling személye.

 

Imperator Furiosa - Charlize Theron (Mad Max - A harag útja)

 

tumblr_lmrkgnhcyh1qh7aljo1_500_2.jpg

Méltán nevezhető a sivatagok királynőjének, aki tökéletesen illik Max szikár és nyers személyiségéhez. Bár egy rendkívül markáns és harcias nőszemélyről van szó, nem veszíti el nőiességét, sőt! Gusztustalan orraládörgölés helyett diszkréten és egyedi módon mutatja be a film Furiosán keresztül a nők szerepét ebben az elfajzott világban.