movieeees

2019.sze.07.
Írta: Balmount Szólj hozzá!

Az - Második fejezet (It - Chapter Two, 2019)

Stephen King remek író. Köszönhető ez például annak, hogy olyan műfajban alkot maradandót, amit sokan kedvelnek: a horrorban. Persze az, hogy valaki horror író, még önmagában nem jelenti azt, hogy a zsáner koronázatlan királya legyen. King-nek azonban sikerült. Nehéz szavakkal leírni, hogy azonkívül, hogy eredeti ötletekkel volt teletömve a koponyája, mi tette őt ilyen naggyá – csak annyit mondok: ha eddig nem tettétek volna meg, kapjátok elő az egyik könyvét, és garantálom, hogy egy héten belül végeztek vele.

King természetesen nem csak a könyvmolyok között futott be, hanem a filmiparban is felfigyeltek a tevékenységére, olyan nevek, mint Stanley Kubrick vagy Frank Darabont. Azóta már sok-sok adaptáció készült a műveiből több-kevesebb sikerrel, melyek sora tovább bővült az Az – 2. fejezettel.

A 2015-ös Az után már borítékolható volt a folytatás, ugyanis a könyv szerint is még visszatérnek a srácok, csak épp 27 évvel később. A film története is hasonlóképpen veszi fel a fonalat, ismét megjelenik a bohóc barátunk (Bill Skarsgard), nekiáll irtani a népet, és a hét cimbora elhatározza, hogy megsemmisítik egyszer s mindenkorra.

Mivel spoilermentes a kritikám, nem mennék bele a történet részleteibe, de az igazság az, hogy egy-két fordulatot leszámítva nem sokról marad le a kedves olvasó. Az első fejezet, bár kicsit túl volt nyújtva, tök élvezhető volt. A hangulat, a karakterek, a látvány mind kitettek magukért, és ha King-i magasságokba nem is ért fel a komplett mozi (ezt talán nézzük el), kaptunk egy tök szórakoztató horrorfilmet. A második fejezet ezzel ellentétben már sajnos kicsit több sebből vérzik. Először is, a játékidő. Valami nagyokos kitalálta, hogy nem elég a majdnem két és fél órás játékidő, hanem tegyenek még hozzá egy félórát, mert így biztos grandiózusabb és monumentálisabb lesz. Nos, nem lett az.

A karakterek az Az-zal ellentétben meglehetősen silányak lettek, és itt főleg a Jessica Chastain által megformált Beverly-vel voltak problémák. Azonkívül, hogy picsogott, nem csinált semmit. Bill (James McAvoy) is elég takaréklángon égett az előző részhez képest, ami azért zavart, mert elvileg ő volt a csapat vezéregyénisége, és itt, ha nem is végig, ez nem jött le. A csapat többi tagjával különösebb problémák nem voltak, sőt a Richie-t alakító színészt (Bill Hader) karakterét kifejezetten szerettem.

Várható volt továbbá, hogy az első etapban felvázolt romantikus szálnak (avagy a szerelmi háromszögnek Bill, Beverly és Ben között) még lesz folytatása, és mily meglepő, még 27 évvel később is élt bennük a szenvedélyes láng. De annyira erőltetett volt! Valahogy nem lehetett komolyan venni a tiniromkomokban fellelhető h#gyozós tekinteteket és a beleszuszakolt dialógusokat úgy, hogy egyébként bohócvadászaton vannak.

Nem tudtam eldönteni, hogy mi volt a szándéka a rendezőnek, Andy Muschietti-nek. Nosztalgiázni, ijesztgetni (betegesen sok volt a jump-scare) vagy magát az alapkonfliktust megoldani. Az elképzelés nagyon jó ötletnek tűnt, sőt a lezárás is egész korrekt lett, de kicsit csalódnom kellett, annak ellenére, hogy nem voltak nagy elvárásaim. De legalább volt benne egy bitang jó cameo!

 

 

Shop-stop (Clerks, 1994)

Közeledik a nyár vége. Ezt két szemszögből lehet megközelíteni: vagy siránkozunk, vagy ujjongunk, hogy beindul ismét az igazi filmes szezon. Én inkább az utóbbit választanám, és nagyon remélem, hogy a mai filmmel azokat is felvidítom, akik a szünidő vége miatt búslakodnak. 

Kevin Smith nevét először egy podcast-ben hallottam, ahol éppen a Shop-stop című filmjéről beszélgettek. Leginkább azt emelték ki vele kapcsolatban, hogy briliáns párbeszédeket ír, amik azonkívül, hogy eszméletlen viccesek, eredetiek is. Meg kell erősítenem a tényt: ez így van.

Shop-stop két 22 éves srácról szól, Dante-ről (Brian O'Halloran) és Randal-ről (Jeff Anderson). Dante kisboltban dolgozik, Randal pedig a szomszédban egy videókölcsönzőben eladó (avagy kölcsönbe adó, hahaha). A történet egy átlagos napot mutat be a kettejük életéből, bár talán Dante-n egy kicsit nagyobb a fókusz, ugyanis a bonyodalmak nagyobb része hozzá köthetők, melyekhez persze Randal készséggel asszisztál. Mind a ketten unják, amit csinálnak, de úgy tűnik, hogy a panaszkodáson túl nem igazán jutnak. 

Ettől a rövid bemutatótól talán nem dőltök a röhögéstől, de Smith írói zsenije képes volt arra, hogy egy ilyen alapszituációból egy fergeteges vígjátékot rittyentsen a vásznakra/képernyőkre. Ebben a történetben mindenki hülye. Szó szerint mindenki. Nem találni egy ingyuri-pingyurit is életképes karaktert sem (na jó, esetleg Veronica, Dante barátnője, ha nagyon engedékeny vagyok), de belegondolva, mi is ilyenek vagyunk. Lusták, pesszimisták, perverzek, céltalanok és elégedetlenek. Azonban valami nagyra és szépre mindig vágyunk, és talán már az elképzelés is meg született, hogy ezt vagy azt elérjük, de a helyzet az, hogy sok esetben itt ki is fullad minden.  

A sok-sok abszurd, beteg és könnyesre röhögős szituáció és dialógus mögött ott rejlik ez a kis tanítás, ami lehet nem is tudatosul az emberben, de ha a fentebb említett dolgok és (nem utolsó sorban) a kitűnő alakítások nem terelik el a figyelmünket, érdemes elgondolkodni rajta.

 

ÉRTÉKELÉS: 10/9 

Jó srácok (Good Boys, 2019)

good-boys-movie.jpg

Most már így augusztus vége felé járva bátran kijelenthetem, hogy ez a nyár sem különbözik a többitől mozitermés szempontjából. Korábbi irományomban már említettem, hogy ilyenkor sokkal kevesebb emlékezetes és világot megváltó film érkezik, mint például télen, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy a nyár a rossz filmekről szól. Szórakoztató és üde darabok szerencsére nem évszakhoz kötöttek, erre az egyik legjobb példa a Jó srácok.

Három kiskamasz jóbarát, Max (Jacob Tremblay), Lucas (Keith L. Williams) és Thor (Brady Noon) kalandjáról szól Gene Stupnitsky vígjátéka. A történet röviden annyi, hogy a srácokat meghívják a suli menői egy úgynevezett "smárolós buliba", csak a bökkenő éppen az, hogy egyikük sem csinált még olyat eddig. Max lenyúlja az apjának a nagyon értékes drónját, hogy kifigyeljenek egy párocskát, mi fán terem is a csókolózás. Az akció viszont balul sül el, és innentől kezdve a bonyodalmaké a főszerep. 

Tudni kell a Jó srácokról, hogy a producerek között olyan nevek vannak, mint Seth Rogen és Evan Goldberg. És ha ők valahol feltüntetik a nevüket, akkor az átlag mozinéző sejti mire számíthat. Alpáriságra, amit bizony itt is megkapunk. A cselekmény első harmadában nem túlzok, ha azt mondom, hogy majdnem minden poén a szexről szólt és, bár volt köztük néhány megmosolyogtató, kezdett kicsit sok lenni. Egy bizonyos ponttól azonban, ha pálfordulás nem is történt, meglepve tapasztaltam, hogy nem csak és kizárólag ebben a témában tolják az ökörködést. 

Ami erőssége a filmnek, az a három főszereplő karaktere. Sikerült castingolni három olyan kissrácot, akik valószínűleg tényleg olyanok lehetnek a való életben, mint itt. Ügyesen mutatja be a rendező a kamaszkori kihívásokat, küzdelmeket, szembesít minket azzal, hogy bizonyos családi problémák (jelen esetben a válás) milyen hatással van egy gyerekre. Jó srácoknak sikerült elérnie azt, hogy mindezt komikus köntösben tálalja, és a bravúr igazából az, hogy mégsem poénkodja el ezt a rendkívül komoly helyzetet. 

Végkonklúzió? Hadd zárjam le a cikket a filmről írt tweet-emmel (ami szerintem egész frappáns lett): "Rogen-ék fogták a kisujjukat és kiráztak belőle egy újabb vígjátékot, ami amúgy tök szerethető lett". Csak itt most kisfiúkra szabták a történetet.

 

ÉRTÉKELÉS: 10/7

 

Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile, 2019)

the_boys_62297111128_original_1.jpg

Na, ennél hosszabb címet keresve sem találhattak volna a kedves filmkészítők! Ráadásul most az a helyzet állt elő, hogy a magyar filmcím fordítókat sem hibáztathatom (mint például az In Bruges - Erőszakik esetében), mivel ez a rendkívül összetett cím szórul szóra megegyezik az eredetivel. Ha nem haragszotok meg, én csak "Átkozottul veszettnek" fogom nevezni a későbbiekben, mert este 10 múlt, mikor írom ezt a blogot és lusta vagyok feleslegesen pötyögni.

Joe Berlinger filmje Ted Bundy (Zac Efron) életébe enged egy kis betekintést, pontosabban abba a szakaszába, amikor bíróság elé kerül, egyelőre még csupán feltételezett bűntettei miatt. De álljunk csak megy egy szóra! Ki is az a Ted Bundy? Talán elég ha annyit mondok, hogy az USA egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa, aki a '70-es években rendre erőszakolt és gyilkolt meg sok-sok hölgyeményt. Szóval Ted egy alávaló pszichopata volt, nincs rajta mit szépíteni. Nagyon érdekesen nyúlt Berlinger a történethez (aki már egyébként korábban összehozott egy Ted Bundy-ról szóló dokusorozatot), ugyanis egyetlen egyszer mutatnak az egész filmben gyilkolást, ami ráadásul csak egy rövid visszaemlékezés. A cselekmény nagy része a tárgyalóteremben zajlik, illetve a barátnőjével (Lily Collins) való kapcsolatába nyerünk betekinést. Meglepő volt számomra az is, hogy magát a kivégzést (ez nem spoiler, hanem történelem) sem látjuk, de valahogy mégsem hiányzott, mert az Átkozottul veszett nem erről akart szólni. 

Egyszerre volt lenyűgöző és hátborzongató látni azt, hogy Bundy milyen erősen ragaszkodik az igazához, hogy ő ártatlan. Kezdtem azt gondolni, hogy ez a csávó tényleg azt hiszi, hogy nem követett el semmit, hiszen kézzel fogható bizonyítékok és tanúk sokasága támasztotta alá a vádat, de ő mégis elszántan bizonygatta az ellentettjét. Efron hatalmasat alakított, jó volt látni, hogy sokkal több ő, mint egy kigyúrt szépfiú, ahogy azt eddigi filmjeiben láthattuk. Collins is nagyon hitelesen hozta az áldozatotfigurát, akinek a szeme láttára változott át a szerelme az Egyesült Államok legveszedelmesebb bűnözőjévé. Nem szabad elmenni a bíró (John Malkovich) mellett sem, aki a tárgyalást vezette, de tőle a kitűnő színészi munka már elvárt. 

A legmegrendítőbb az egészben az volt, hogy sokáig az eljárás nem volt több, mint egy showműsor. Közvetítette a televízió, így Bundy (aki a film szerint elég jóképű volt) az emberek szemében (főként a fiatal hölgyekében) nem gyanúsított, hanem Casanova lett. Ezt olyan hatásosan mutatták be, hogy már-már én is aggódtam Bundy-ért. Persze, aztán gyorsan jött a hideg zuhany, amikor kezdett súlyosbodni a helyzet. 

Az egyetlen hiányossága a filmnek talán, hogy nem lett elég katartikus a vége. A történet egésze dramaturgiailag és feszültségteremtés szempontjából kifogástalan, viszont pont a lezárásnál volt egy kis hiányérzetem, amiért végül az eredeti felvételek egy kicsit kárpótoltak. 

Az Átkozottul veszett tehát egy lebilincselő és szokatlan darab a műfajból, így nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek (16 év felett)!

 

ÉRTÉKELÉS: 10/8,5

 

Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood, 2019)

onceuponatime3_0.jpeg

A nyár talán legvártabb filmje végre valahára az amerikai premier után bő két héttel hozzánk is megérkezett, és természetesen, amint tudtam, mentem is megnézni. Ez az első Tarantino film, amit moziban láttam, és éppen ezért kicsit tartottam is attól, hogy a két és fél órás játékidő, illetve nagyvásznon szemlélni a vérengzést nem lesz olyan kellemes (bár én imádom a filmjeit, azért ez csak átfut az ember agyán, ha még nem látott QT-t moziban), de nemhogy kevésbé szórakoztam, hanem irdatlan jó moziélményben volt részem. Nekem. Sokaktól hallottam és olvastam ugyanis, hogy unalmas és eseménytelen lett a Volt egyszer egy... Hollywood, azonban én helyesbítenék: ez egy nosztalgiafilm tarantinós tálalásban

El kell ismerni, hogy a filmnek tényleg nem a cselekmény a legerősebb pontja, viszont Quentin Tarantino már simán megengedheti magának, hogy ne csak erre alapozzon. Az 1960-as évek végi Hollywood-ban járunk, ahol megismerjük Rick Dalton westernszínészt (Leonardo DiCaprio) és kaszkadőrét egyben világi cimboráját, Cliff Booth-t (Brad Pitt). Rick nagy népszerűségnek örvendett a műfajban nagyon sokáig, azonban minden karrierben eljön egy pont, amit hanyatlásnak nevezünk. Hősünk is szembesül ezzel a ténnyel, és bár kap még egy-két szerepet, már látja, hogy az álomgyárban nincs sok esélye hosszú távon. Az ilyen helyzetben levő színészeknek pedig egy lehetőségük van: a spagetti-western, amihez Rick-nek nem igazán fűlik a foga. Eközben Cliff mindennapjaiba is belepillantunk, aki bár szívesen kaszkadőrködne, inkább végzi Rick ház körüli teendőit és sofőrködik. Megismerkedünk néhány hippivel, akiket (és úgy általában ezt az egész mozgalmat), hmmm..., hogy is mondjam, Tarantino nem a legjobb fényben tünteti fel. 

tmp_cyqv7q_71e391078f16e250_once-upon-a-time-in-hollywood-margot_qt9_77846r_rgb.jpg

Nem szabad elfeledkezni Sharon Tate-ről (Margot Robbie), Roman Polanski (Rafal Zawierucha) feleségéről sem. Érdekes karakter az övé (is), de sokáig nem teljesen volt tiszta számomra, hogy miért is szerepel a filmben azonkívül, hogy ebben a korban volt ő és a férje hatalmas sztár. A történet végére viszont erre is választ kapunk, továbbá kis segítség lehet az is, hogy a kegyetlen Manson-gyilkosságok ihlették QT-t a történet megírásában, ahol a terhes Tate is életét vesztette. 

Volt egyszer egy... Hollywood tehát annyiban tér el a rendező korábbi alkotásaitól, hogy sokkal több valós történelmi eseményt dolgoz fel, mint korábban. Ennek ellenére Rick és Cliff, tehát a két főszereplő karaktere teljesen fiktív. Hogy miért? Tarantino azt nyilatkozta, hogy azért, mert ha valós személyeket tesz főszereplővé, meg lesz kötve a keze olyan szempontból, hogy kedve szerint formálhassa a jellemüket. Így viszont szabad volt, mint a madár. A szereplők egytől egyig uralták a vásznat, közülük is Pitt és DiCaprio párosát emelném ki, akiknek ez volt a legelső közös projektjük. Cliff melankóliája tökéletes összhangban volt Rick harsány, érzelmek irányította figurájával, mert ez a kirívó ellentét adta a kapcsolatuk különlegességét. 

Technikai kivitelezés szempontjából sincs ok panaszra. A kameramunka, a zene, a feszültségteremtés ismét kifogástalan módon lett megvalósítva és a dialógusokról sem szabad elfeledkezni, hiszen, ahogy Tarantino eddigi filmjeiben láthattuk, itt is bennük (és a karakterekben) rejlik az alkotás ereje. A betétdalok most is korabeli slágerekből lettek összeválogatva, és külön érdekesség velük kapcsolatban, hogy nem tipikus soundtrack-ként jelennek meg, hanem hol egy autó rádiójából, hol egy lemezjátszóból szólnak. 

Negatívumként egy dolgot emelnék ki, ami talán a többi QT darabhoz képest itt kevésbé működött. Egy-két helyen azt éreztem, hogy a hosszú (amúgy jól megírt) dialógusok nem futnak ki sehova, és éppen ezért néhol a történet ellaposodik. Mivel én, be kell vallanom, elfogult vagyok Tarantino-val kapcsolatban, nem zavartak a film ezen szakaszai sem, viszont tudom, hogy az átlag nézőnek bizonyára kicsit unalmas lesz néhol. 

Mi is valójában tehát korunk egyik legeredetibb rendezőjének, ha minden igaz, utolsó előtti filmje? Egyrészt egy mély tiszteletadás a '60-as évek Hollywoodjának, másrészt pedig egy művészi bosszú a Manson-gyilkosságokért, melyek nem "csupán" emberi életek kioltásáért felelősek, hanem az álomgyár ártatlanságának megfosztásáért is. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/9

The Boys, 2019

the_boys_62297111128_original.jpg

Eddig talán még nem fordult elő ilyen, de most kivételt kell tennem: egy sorozatról fogok írni. Eredetileg úgy terveztem - és emellett ki fogok tartani továbbra is -, hogy a Balmount Movies (ahogy a nevében is benne van) a filmekről fog főként szólni, kevésbé a sorozatokról. Olykor-olykor viszont kénytelen vagyok rendhagyó lenni, ha olyan szériák jönnek ki, mint most az Amazon-tól a The Boys (magyar címe egyelőre nincs). 

A show-t Evan Goldberg, Seth Rogen és Eric Kripke vezényelték le, és azt azért érdemes tudni az utóbbi kettőről, hogy olyan projektekben dolgoztak együtt korábban, mint a Preacher sorozat, Az interjú vagy az Itt a vége. Tehát láthatjuk, hogy egy jól összeszokott gárdáról van szó, ami sosem hátrány. 

Ebben az esetben Rogen-ék nem teljesen merítettek saját kútfőből, mert a The Boys eredetileg egy képregény, amit aztán ők mozgóképpé formáltak. Egy olyan világba kalauzol el minket a sorozat, ahol a politikai-katonai-kultúrális rendszerünket a szuperhősök határozzák meg. Közülük is pontosan heten, a The Seven. Ők tulajdonképpen kiválasztottak, akiknek az a feladatuk, hogy a világot jobbá tegyék és példát mutassanak az egyszerű és halandó embereknek. Mindeközben Hughie Campbell (Jack Quaid), egy átlagos huszonéves srác a barátnőjével éppen tervezgetik, hogy összeköltözzenek, amikor egy váratlan és hirtelen baleset következtében Hughie szeme láttára szétloccsan a lány. Igen, mint a koktélparadicsom. A baleset okozója a The Seven egyik tagja, A-Train (Jessei T. Usher), aki ahelyett, hogy legalább egy "bocsánatot" odavágna, inkább továbbáll. Hughie bosszút esküszik, és ezután nem sokkal összeismerkedik a szuperhősökre szintén neheztelő Billy Butcher-rel (Karl Urban). Billy bandája alkotja az úgynevezett The Boys nevű alakulatot, melynek elszánt célja a szuperhősök (legalábbis a The Seven-nek) legyőzése és leleplezése.

The Boys röviden összefoglalva az őszinteségről szól. Az őszinteségről magunk, illetve egymás felé. Azért volt egyedi választás a szuperhősös keretsztori, mert sokszor eddig azt láthattuk, hogy ők azok, akiknek (apróbb hibáik ellenére) a jót, a szépet és a békét köszönhetjük. Itt szembesülünk a hősök (már ha lehet őket annak nevezni) árnyaltabb oldalával, betekintést nyerünk a színfalak mögé, és igen, képet kapunk arról is, hogy ezeknek a már-már isteneknek tartott szuperképességűeknek is hatalmas küzdelmeik vannak. 

Egy rendkívül tabudöntögető szériával van dolgunk, aminek többek között azért örülök, mert a sok groteszk és abszurd képsor mögött ott lapul mindig valami tanítás. Ez itt sem maradt el, de mégsem érezzük azt, hogy a képünkbe tolnák a "tanulságot". Olyan morális kérdéseket feszeget az őszinteségen kívül (bár ezek korántsem zárják ki egymást), mint az elvakultság, a képmutatás, a mohóság vagy a bosszú. Komoly és kemény szavak ezek, de ennek ellenére mégis eszméletlen badass. Ez köszönhető például a zenének, a dumáknak és az akcióknak. Egy valamit azonban le kell szögezni még mielőtt belekezdenétek: a The Boys azontúl, hogy vagány, nagyon mocskos. Tele van vérrel, csúnya beszéddel és szexszel. Lehet, hogy most páran meg fognak botránkozni, amit most írni fogok, de ez van. Ennek a sorozatnak jól áll a mocsok, sőt mi több, kell neki. Ha már valami az őszinteségről szól, akkor az legyen szókimondó és hiteles. Felesleges kidíszíteni azt, ami nem arra van. Ettől függetlenül mindenki készüljön fel, hogy lesznek gyomorforgató pillanatok, szóval az erősebb idegzetűeknek ajánlom inkább. 

Két hibája van a szériának, az egyik kisebb, a másik kicsit súlyosabb. Az enyhébbről spoiler nélkül csak annyit lehet mondani, hogy Hughie karakterfejlődésében van egy pont, ami szerintem logikátlan. A másik bökkenő már egy kicsivel összetettebb. Valójában ez a hiba a sorozat egyik legnagyobb erényéből, az őszinteségéből fakad: a probléma az, hogy sarkít néhány kérdésben. Ez a sarkítás egy epizódban volt a legfeltűnőbb, abban, amelyikben a vallásról és a vallásos emberekről formál véleményt. Érdekes viszont az, hogy az istenkép, amit közvetíteni szeretne az epizód, teljesen rendben van. Azonban emellett kihallatszik egy meglehetősen lesújtó kritika a vallásra, amiben van igazság, de nagy felelőtlenség ezt ráhúzni egy egész eszmerendszerre és a benne levő emberekre.

Végezetül, kinek (nem) ajánlom a The Boys-t? Akiknek nincs gyomruk a csúnyaságokhoz, amikről az imént beszéltem, vagy nem látják (vagy nem akarják látni) éppen emiatt a történet mondanivalóját, azoknak nem. Akik viszont kedvelik a vérgőzös, pörgős, társadalomkritikával megfűszerezett adrenalinbombákat, azoknak igen. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/9

 

Címkék: sorozat, 2019

A hőlégballon (Ballon, 2018)

holegballon_film-1280x720.jpg

A hidegháború ideje alatt az illegális határátlépések, illetve azok megkísérlése nem volt ritka. Engem mindig is foglalkoztatott a téma, mert egyrészt a magyarok is hasonló cipőben jártak, másrészt baromi izgalmas. A hőlégballon - bár nem a magyarokon, hanem a németeken keresztül - elvezet minket a korabeli NDK-ba, 1979-be, ahol szemmel követhetjük a Strelzy-és a Wetzel-család közös szökési akcióját. Miért voltak ők olyan különlegesek a többi menekülőhöz képest? Annak, amit mások lábon igyekeztek megtenni, ők 1700 méter magasan a felhők felett veselkedtek neki.

A történet lényegét valójában az imént össze is foglaltam, ugyanis a film ezt a kissé vakmerő akciót mutatja be. A cselekményt kettő részre lehet osztani: az elsőben csupán a Strelzy-családnak van lehetősége megszökni, viszont a hőlégballon meghibásodik (értsd: lezuhannak; csoda, hogy túlélték), így az első kísérlet nem sikerül. A kis kiruccanásuknak azonban lesznek nyomai, s így a Stasi, Seidel (Thomas Kretschmann) vezetésével, nekikezd a nyomozásnak. Mindezek ellenére másodjára is belefognak a hőlégballonos projektbe, de már úgy, hogy akkorára építik meg a szerkezetet, hogy Wetzel-ék is elférjenek rajta. Talán innentől kezdődik a film második része, ahol a közös munkálatok, előkészületek és a nyomozás zajlik, majd a végső repülés. 

A hőlégballon egy izgalmas, jól felépített krimi-thriller-dráma. Nem mondanám, hogy két órán keresztül a körmömet rágtam, de egy percig sem éreztem azt, hogy unatkoznék. Minden jelenet hozzáadott valamit a történet kibontakozásához, és ez a feszültség, illetve a dramaturgia szempontjából nagy dicséret. Az utolsó félóra-húsz perc már-már körömrágósan izgalmas, de jut idő a történet drámai és érzéki oldalának a bemutatására is. Meg kell említeni azt is, hogy ez egy német film német rendezővel (Michael Herbig), akinek nagyban köszönhető a remek minőség - a rendezés külön hangsúlyt érdemel. 

Egy hibája viszont van ennek a filmnek is: a karakterek. Jellemről még éppen beszélhetünk, de nagyon-nagyon sablonosak lettek. Amilyen kidolgozott lett a történet, annyira lettek elhanyagolva a szereplők. A "kötelező dialógusokat" megkapták, amiket mondaniuk kell, de hiányzik a lélek belőlük. Fájó, hogy erről így megfeledkeztek, mert amúgy egy kiváló alkotással lenne dolgunk. 

Így megmarad egy izgalmas és szórakoztató 120 percnek. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/8 

Tolkien, 2019

tolkienfilm.jpg

Mi ihlette J. R. R. Tolkien-t arra, hogy megírja minden idők legismertebb fantasyeposzát? Ki is volt ő valójában, mint ember? Ha másokat nem is, A Gyűrűk Ura rajongókat (ha eddig nem néztek utána) bizonyára érdekelte a fantasy koronázatlan királyának élete. A Tolkien című film valahol mindkét fent említett kérdésre választ ad, valahol egyikre sem.

A film Tolkien (Nicholas Hoult) életét mutatja be kiskamasz korától kezdve egészen az első világháborúból való leszereléséig, amikor nekikezdett A Hobbitnak. Szüleit hamar elveszítette, így - közvetve - Francis atya (Colm Meaney) viselt gondot róla, ugyanis a King Edward's School-ban tanult, aminek a közelében élt egy albérletben. Mindig fogékony volt a nyelvekre, amit mi sem bizonyított jobban, hogy egy saját nyelvrendszert kezdett kifejleszteni. Ügyelt a szavak hangzására, jelentésére, nyelvtani szabályokra - ez lett a későbbiekben a tündék nyelve. 

Két szálon fut a történet. Az egyikben nyomon követhetjük Tolkien-t, mint katonatisztet, aki egy gyerekkori barátját próbálja felkutatni, miközben emlékek törnek fel fiatalkorából, melyet a másik cselekményszál prezentál. Megismerjük a barátait, tanárait, szerelmét, viszont ennél többet nem igazán tudunk meg. Egyértelműen kiderül, hogy a háború volt a fő ihletője, de aki arra számít, hogy Tolkien majd bevezet a kulisszák mögé, csalódni fog. És aki azt várja, hogy kap egy őszinte és komplex életrajzi drámát, az se lesz elégedett. A film legnagyobb hibája az, hogy sablonos. Méghozzá minden tekintetben. Nem köt le sem a történet, sem a karakterek, tehát pont azok a kritériumok nem működnek, amik egy életrajzi drámának a savát-borsát adnák. Egy irodalom órai felelethez tudnám hasonlítani az egészet, amikor a diák elmond néhány információt, próbál viszonylag lineárisan haladni, hogy követhető legyen, de megmarad egy szimpla közlésnek. Ilyenkor azért elgondolkozik az ember: biztos szükség volt erre a filmre?

Az alakítások teljesen feledhetőek, bár ez inkább a karakterek sete-suta megírásának köszönhető, nem is a színészek játékának. (Nicholas Hoult-hoz szerintem pont passzol Tolkien figurája.) A látvány és az atmoszférateremtés kifogástalan, a díszletek és a képi világ teljesen rendben van. A probléma ott kezdődik, hogy ettől még nem lesz jó egy film. 

 

ÉRTÉKELÉS: 10/5

 

Címkék: tolkien, 2019, movieeees

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals, 2016)

Izgalmas és körömrágós thrillerekből akad jópár, viszont nagyrészük legtöbbször megmarad ezen a szinten és nem adnak semmilyen többletet a műfajhoz. Azonban vannak olyan alkotások is, melyek az ijesztgetés mellett komoly üzeneteket is át szeretnének adni a nézőnek. Ilyen például Tom Ford (Egy egyedülálló férfi) 2016-os rendezése, az Éjszakai ragadozók. 

Susan Morrow (Amy Adams) egy jómódú műkereskedő, aki váratlanul kap egy levelet volt férjétől, az író Edward Sheffield-től (Jake Gyllenhaal), melyben legújabb könyvének kézirata áll Susan-nek ajánlva. A mű címe: Éjszakai ragadozók. Amint Susan belekezd a könyvbe, a film történetmesélése három szálra oszlik. Az egyikben a könyv cselekményének lehetünk szemtanúi, a másikban láthatjuk, hogy Susan miként reagál az olvasottakra, továbbá betekintést nyerünk Susan és Edward egykori kapcsolatába, tehát az előzményekbe. A könyv címe már sejteti, hogy nem egy könnyed olvasmányról van szó - igazából ez adja a film brutalitását. Amellett, hogy kegyetlen Edward műve, Susan sok-sok utalást vél felfedezni a kapcsolatukra (ami már 19 éve elég csúnyán véget ért) és ismét kezdenek olyan érzések előtörni belőle, melyek arra ösztönzik őt, hogy levélben üzenjen az exének azzal a szándékkal, hogy találkozzanak...

Az Éjszakai ragadozók egy kőkemény párkapcsolati/szakítós dráma, krimi-thriller köntösbe bújtatva. Meg merem kockáztatni, hogy megtapasztaltam minden idők egyik legizgalmasabb 10 percét (lásd: összetűzés a kihalt, éjszakai országúton). Ezután a bizonyos nagyjelenet után már inkább a fordulatok és a karakterek miatt lebilincselő az alkotás, de a későbbiekben is lesz részünk még izgalmakban. Kezdetét veszi egy bűnügyi nyomozós vonal, ami az előbb említett tényezők miatt köti le az embert. Talán felesleges is megemlíteni, mert ennél a színészgárdánál a remek alakítás már magától értetődő, de mégis szóvá teszem, ugyanis itt egytől egyig, minden főszereplő brillírozott. Jake Gyllenhaal-nak és Amy Adams-nek adjanak már egy Oscart!! Könyörgöm! Egyszerűen nem értem, hogy miért pont ők azok, akik valahogy mindig "lecsúsznak a főnyereményről". Annyi emlékezetes alakításuk volt már (pl. Fogságban, Kétely, Éjjeli féreg, Amerikai botrány), hogy simán megérdemelnének legalább egy szobrot, de úgy tűnik, a Filmakadémia nem igazán látja Mery Streep-től az erdőt (félreértés ne essék, Streep is egy kiváló színésznő, csak kicsit az az érzésem  vele kapcsolatban, hogy már a félmosolyáért is jelölést kap, ha díjat épp nem is). A két főszereplőn kívül ki kell még emelni Michael Shannon-t, mint seriffet és Aaron Taylor-Johnson-t, mint "éjszakai ragadozót". Mindketten szívvel-lélekkel hozták a szerepüket, viszont Johnsonra annyiban térnék ki, hogy számomra azért volt ő, mint főgonosz, akkora meglepetés, mert eddig olyan filmekben láttam, mint a Ha/ver 1-2 és a Bosszúállók: Ultron kora. Itt lépett ő is egy új szintet, akárcsak a thriller műfaja.

Mit is rejt magában az Éjszakai ragadozók valójában? Egyrészt felveti a kérdést: működhet-e egy kapcsolat úgy, hogy bár a felek szeretik egymást, értékrendjük eltér? Bemutatja a szakítást és annak következményeit és azok feldolgozását, továbbá véleményt formál a szülő-gyerek kapcsolatról, a bosszúról, az önbíráskodásról, az érzékenységről és a realizmusról. Komoly szavak ezek, de annyira összetett és mégis befogadható Tom Ford szüleménye, hogy cseppet sem érezzük azt, hogy a történet dagályos és túlzsúfolt lenne. Ennek ellenére nem ad mindenre konkrét és egyértelmű választ a film, nem nézi hülyének a nézőt, hanem engedi gondolkodni a látottakon. 

Zárásképpen, aki bírja az erőszakot, a felkavaró képsorokat és szeret gondolkodni, annak kötelező, de aki csak szeretne egyet elmélkedni, neki is javaslom, hogy adjon neki egy esélyt, mert maradandó élményben lesz része. Én csak annyit mondok: mestermű.

 

ÉRTÉKLÉS: 10/10

 

Ui: A film elején lévő főcím nagyon bizarr lesz (nem is értem minek kellett olyanra megcsinálni), de ne rémisszen meg senkit sem, jó film lesz, higgyetek nekem!

Csekély esély (Long Shot, 2019)

long-shot-trailer-face.jpg

A nyarat nem kifejezetten a filmek miatt szeretjük. Azt vettem észre az évek során, hogy ilyenkor sokkal kevesebb emlékezetes mozi jelenik meg, mint például ősszel és télen. Az magyarázat erre nyilvánvaló: a filmfesztiválok. A legtöbb neves rendezvény (pl. Cannes, Velence, Berlin, Oscar, Golden Globe) a másik három évszakban van, éppen ezért a június, július és augusztus az a hónap, amikor kicsit megritkítják a nevesebb és nívósabb alkotások premierjeit. Azonban ne feledkezzünk el arról sem, hogy kellemes meglepetések nyáron is érhetik az embert, mint például idén júniusban a Csekély esély. 

A történet röviden annyi, hogy az újságíró Fred Flarskyt (Seth Rogen) állása elvesztése után felkarolja gyerekkori ismerőse, Charlotte Field (Charlize Theron), aki már azóta államtitkár és arra kéri őt, hogy az új politikai programja terjesztése és népszerűsítése érdekében legyen ő a szövegírója. Ez talán egyáltalán nem tűnik romantikusnak, de a dolgok innentől kezdenek bonyolódni.

Láthatjátok a cselekmény terjedelméből, hogy igazából egy egyszerű kis romkomról van szó, de valahogy mégis belopta magát a szívembe. Aki ismeri a Seth Rogen-vígjátékokat (Itt a vége, Az interjú, Ananász expressz), annak üzenem, hogy a Csekély esélynél is hasonló stílusra számítson. Aki pedig nem ismeri ezeket, neki itt a rövid jellemzésük: poénos beszólások (főként a film első felében) és káromkodások tömkelege, néhány obszcénabb jelenettel megfűszerezve, továbbá a cselekmény érzelmes lezárása. Ezt nevezhetjük két szóban korhatáros vígjátéknak is. Van, akinél ez a jellegű humor nem működik, nálam viszont összességében ütni szokott, ahogy itt is. A főszereplő páros remekül összeillett, bármilyen meglepő is. Sokan, köztük én is, furcsállották eleinte, hogy Rogent és Theront össze akarják boronálni, de láss csodát, nagyon aranyosak voltak együtt.

A fránya játékidő! Itt sem gazdálkodtak jól vele, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a majd' kétórás hossz. Bőven elég lett volna 90 perc, főleg úgy, hogy a történet elég lineáris és egyszerű. A poénok eloszlása sem volt ebből fakadóan egyensúlyban, mivel a film közepétől jelentősen csökkent a számuk. Ahogy már említettem, összességében tudok röhögni a Rogen-humoron, viszont, mint minden filmjében, itt is akadt néhány olyan jelenet, ami már átlépett egy bizonyos határt és számomra inkább volt gusztustalan, mint nevettető.

Sokat gondolkodtam azon, hogy végül hány pontot adjak a Csekély esélyre, mert tudom, hogy közel sem tökéletes darab, viszont annyira szerethető és felüdítő, hogy sajnálnék keveset adni rá. Ezért most nem fogok számszerűen értékelni, hanem csak annyit mondok, hogy, bár filmtörténelmet nem ír, egy mozijegyet simán megér egy nyári estén.   

 

 

süti beállítások módosítása