Stephen King remek író. Köszönhető ez például annak, hogy olyan műfajban alkot maradandót, amit sokan kedvelnek: a horrorban. Persze az, hogy valaki horror író, még önmagában nem jelenti azt, hogy a zsáner koronázatlan királya legyen. King-nek azonban sikerült. Nehéz szavakkal leírni, hogy azonkívül, hogy eredeti ötletekkel volt teletömve a koponyája, mi tette őt ilyen naggyá – csak annyit mondok: ha eddig nem tettétek volna meg, kapjátok elő az egyik könyvét, és garantálom, hogy egy héten belül végeztek vele.

King természetesen nem csak a könyvmolyok között futott be, hanem a filmiparban is felfigyeltek a tevékenységére, olyan nevek, mint Stanley Kubrick vagy Frank Darabont. Azóta már sok-sok adaptáció készült a műveiből több-kevesebb sikerrel, melyek sora tovább bővült az Az – 2. fejezettel.

A 2015-ös Az után már borítékolható volt a folytatás, ugyanis a könyv szerint is még visszatérnek a srácok, csak épp 27 évvel később. A film története is hasonlóképpen veszi fel a fonalat, ismét megjelenik a bohóc barátunk (Bill Skarsgard), nekiáll irtani a népet, és a hét cimbora elhatározza, hogy megsemmisítik egyszer s mindenkorra.

Mivel spoilermentes a kritikám, nem mennék bele a történet részleteibe, de az igazság az, hogy egy-két fordulatot leszámítva nem sokról marad le a kedves olvasó. Az első fejezet, bár kicsit túl volt nyújtva, tök élvezhető volt. A hangulat, a karakterek, a látvány mind kitettek magukért, és ha King-i magasságokba nem is ért fel a komplett mozi (ezt talán nézzük el), kaptunk egy tök szórakoztató horrorfilmet. A második fejezet ezzel ellentétben már sajnos kicsit több sebből vérzik. Először is, a játékidő. Valami nagyokos kitalálta, hogy nem elég a majdnem két és fél órás játékidő, hanem tegyenek még hozzá egy félórát, mert így biztos grandiózusabb és monumentálisabb lesz. Nos, nem lett az.

A karakterek az Az-zal ellentétben meglehetősen silányak lettek, és itt főleg a Jessica Chastain által megformált Beverly-vel voltak problémák. Azonkívül, hogy picsogott, nem csinált semmit. Bill (James McAvoy) is elég takaréklángon égett az előző részhez képest, ami azért zavart, mert elvileg ő volt a csapat vezéregyénisége, és itt, ha nem is végig, ez nem jött le. A csapat többi tagjával különösebb problémák nem voltak, sőt a Richie-t alakító színészt (Bill Hader) karakterét kifejezetten szerettem.

Várható volt továbbá, hogy az első etapban felvázolt romantikus szálnak (avagy a szerelmi háromszögnek Bill, Beverly és Ben között) még lesz folytatása, és mily meglepő, még 27 évvel később is élt bennük a szenvedélyes láng. De annyira erőltetett volt! Valahogy nem lehetett komolyan venni a tiniromkomokban fellelhető h#gyozós tekinteteket és a beleszuszakolt dialógusokat úgy, hogy egyébként bohócvadászaton vannak.

Nem tudtam eldönteni, hogy mi volt a szándéka a rendezőnek, Andy Muschietti-nek. Nosztalgiázni, ijesztgetni (betegesen sok volt a jump-scare) vagy magát az alapkonfliktust megoldani. Az elképzelés nagyon jó ötletnek tűnt, sőt a lezárás is egész korrekt lett, de kicsit csalódnom kellett, annak ellenére, hogy nem voltak nagy elvárásaim. De legalább volt benne egy bitang jó cameo!