A Holmes famíliáról mindig is tudni lehetett, hogy nem csak a híres nyomozó miatt különleges. Sherlock-nak ugyanis voltak ám testvérei is, akik már több film-és sorozatfeldolgozásban is feltűntek, úgymint Mycroft Holmes és a lánytestvére. Felvetődhet a kérdés, hogy a hölgyet miért nem neveztem nevén? A válasz egyszerű: a BBC Sherlock című népszerű szériájában (sajnos pont a leggyengébbik évadban) Eurus Holmes néven megjelenik, azonban ha Conan Doyle Sherlock-történeteit vesszük alapul, akkor már Enola Holmes-ként ismert.

A Netflix ezúttal az utóbbi karakterbe bújtatta bele Eleven-t... akarom mondani Millie Bobby Brown-t, akit nem kevés 17 éves irigyelhet a zsebpénze miatt, de valljuk be, ügyes színész(palánta?) a kiscsaj. Szóval Enola Holmes. A fivérek kishúgáról van szó, aki váratlanul eltűnt édesanyja, Eudoria (Helena Bonham Carter) után nyomoz, miközben egy ifjú Lordnak is segít az ügyes-bajos dolgaiban. Emellett természetesen megjelennek a Holmes-fivérek (Sherlock, a.k.a. Henry Cavill és Mycroft, a.k.a. Sam Claflin), akik szintén megkavarják a szálakat, tehát a fiatal és naiv Holmes leányzónak nincs könnyű dolga. 

Elismerem, ez az összegzés még olvasónaplóhoz is kevés lenne, de a történet váza körülbelül így néz ki. Eddig ahány Sherlock-feldolgozást láttam, mind egyedi volt valamilyen szempontból. Láttunk badass, Guy Ritchie miliőjébe helyezett Baker Street-i fenegyerekeket, emellett bepillantást nyerhettünk korunk Sherlock Holmes-ának életébe is, de találkozhattunk már az öreg, visszavonult magánnyomozóval is. Egy szó, mint száz, Conan Doyle világát már sokféleképpen varázsolták már képernyőre, különböző ízlés szerint. Természetesen a Netflix sem maradhatott tétlen, beállt ő is a sorba a saját kis Holmes-történetével, ami szintén eltér a korábbiaktól.

Először is a címszereplő. Mindig is érdekelt, hogy milyen egy Holmes, akinek nem Sherlock a keresztneve. Kizárt dolognak tartottam, hogy akiben Holmes vér folyik, az egy átlagos és semmitmondó figura lenne. Mycroft korábbi feltűnései már ezt sejtették, de itt most egy teljes filmet kapott az egyikük, ahol Sherlock csupán asszisztál. Talán nem meglepetés, de ha más nem, egy valami kiderül Enola-ról: neki is helyén van az esze. Ééééés itt meg is állhatna a karakter-analízis, mert érdemi szempontból tényleg ennyit tudunk meg róla. Persze magán hordja ő is azokat a tulajdonságokat, mint szinte minden protagonista: a "sebezhető-és-nem-olyan-vagyok-mint-a-többiek" figurát vagy a "de-azért-én-nekem-van-igazam-mindenben-is" jellemet. Egyszóval nem kimondottan hagy maradandót a legkisebb Holmes a nézőben, de mégis van egy tempója a történetnek, ami a film feléig-kétharmadáig magával visz minket. Sajnos ez azonban nem tart örökké, legalábbis 123 percig biztos nem, mert eljön az a pont, ahol beigazolódik a korábbi sejtés, hogy ez bizony egy közepes tini-kalandfilm. A rejtély kibogozása nem lebilincselő, viszont a tanulság talán még sosem volt ilyen szájbarágós Holmes-sztoriban. Használnám átvitt értelemben azt a kifejezést, hogy a karakterek "kikacsintanak" a nézőnek, hogy "na ugye érted, hogy most épp a mondanivalót közöljük?", de nem tehetem, mert tényleg a kamerába beszélve diktálják le nekünk a "velős" útravalót. 

Ezenkívül van egy szerelmi szál is, aminek még létjogosultsága is lehetne, de normális karakterek híján ez is teljesen feledhető, sőt egy idő után már zavaró is. Jut eszembe, karakterek! Azt el kell ismerni, hogy bár Enola jellemét sem bonyolították túl, Millie Bobby Brown játéka többé-kevésbé feledtetni tudta ezt az űrt, ráadásul annak ellenére, hogy néhány megszólalása enyhén szólva is bicskanyitogató volt, amikor mindenben IS igaza volt és mindenki IS hülye volt. Mondhatnánk azt, hogy egy vérbeli Holmes-ra ez jellemző. Jogos! De amikor minden kicsit is jelentősebb női karakterről ez elmondható, a férfiak pedig (beleértve Sherlock-ot) jobb, ha tudják, hogy merre van az a bizonyos ajtó, akkor lehet, hogy valami hibádzik. A karakterek megírásáról még annyit, hogy Sherlock sohasem volt ilyen érzelgős, mint ebben a filmben. Igen, itt is rámondják, hogy csak az ügy érdekli, semmi más, de ez csupán üres fecsegés, mert egy erélyesebb leteremtés után rögtön jön a mea culpa, ami eddig elég távol állt tőle. 

Némi dicséretet is érdemel azért az Enola Holmes, még ha csak módjával is. A korhű ábrázolás és az operatőri munka kifogástalan, engem rögtön beszippantott a 19. századi Anglia. Láttunk vidéki környezetet, semmi közepén zakatoló gőzmozdonyt, de belekóstoltunk a nagyváros zajába is. Mint említettem, Brown-t még mindig korunk egyik legtehetségesebb fiatal színészének tartom, kíváncsi leszek, hogy mire viszi hosszabb távon. Záráskeppen pedig annyi, hogy bár ez egy kicsit keserédes dicséret lesz, egyvalamit ki kell emelnem: azzal soha sincsen baj, ha egy film üzenni akar, legyen az krimi, vígjáték vagy éppen horror. A baj ott kezdődik, amikor egy burkolt, okosan elhelyezett mondanivalóból egy határozott kikacsintás lesz, mindez a cselekmény és a karakterek rovására. Mikor Eudoria motivációjára fény derült, az egy nagyon merész, de okos húzás volt az alkotók részéről, amiből egy kevésbé explicit átadott, de annál fontosabb társadalomkritikát ki lehetett volna hozni. Ez sajnos elmaradt, de ennek ellenére nem bánnám, ha látnám Enola Holmes-t vásznon vagy képernyőn a későbbiekben. Csak legyünk egy picivel okosabbak.  

1977-ben még George Lucas sem gondolta volna, hogy filmtörténelmet fog írni egy olyan mesével, amiben lézerkarddal hadonásznak és tárgyakat tudnak mozgatni egy úgynevezett "Erő" segítségével. Ma már tudja. Olyannyira, hogy Lucas bácsiból akkora pénzeskassza lett, mint egy Halálcsillag, ami (amellett, hogy az  előzménytrilógia merchandise cukiságait megteremtette) főként abban nyilvánult meg, hogy eladta a Disney-nek a saga jogait. A VII. és a VIII. rész megnézése után még nem éreztem különösen azt, hogy ez akkora tragédia lenne, mert kaptunk két olyan Star Wars filmet, ami (a hibái ellenére) mert újat mutatni, de engedte a nézőt kicsit nosztalgiázni is. 

Azonban elérkezett a finálé. A mindent lezáró nagy akkord, mely egy egész legendára mond "áment" egyszer s mindenkorra. Nos, nem lett az. Valahol mégis hálás lehetek a Skywalker korának, ugyanis így már látom, hogy miként is állt össze a legújabb trilógia. Hát, sehogy. A Disney-féle Csillagok háborújával az a fő probléma, hogy hiányzott a koncepció. Már ez a mondvacsinált Első Rend dolog is egy kicsit erőltetett volt a számomra, de úgy voltam vele, hogy majd a későbbi epizódokban adnak egy megalapozott és jól felépített háttérsztorit. Nem adtak. 

A cselekmény körülbelül onnan folytatódott, ahol a VIII. rész abbahagyta, annyi adalékkal, hogy feltűnt Palpatine (Ian McDiarmid) személye, aki mint titokzatos irányító szerepelt eddig a dolgok hátterében. Szerintem már ez egy buta húzás volt a készítők részéről, mert ezzel az első hat rész értelmét és Darth Vader sorsát tették semmissé. Ezenkívül az érződött a filmen, hogy Abrams Rian Johnson újításait inkább néhány bagatell válasszal rövidre zárta, majd továbbrobogott az akciózásban. Itt bontakozott ki leginkább, hogy mennyire fájó az, ha nincs egy normális koncepciója a készítőknek. 

A legszomorúbb az, hogy az előző két részt látva mindvégig reménykedtem, hogy kapunk majd egy kerek és egész folytatástörténetet a Skywalker saga-hoz, mely azontúl, hogy utal az elődjeire, innovatív is lesz. Erről nem is feledkezett meg a Disney, csak a történetírás valahogy kimaradt. Persze voltak értekelhető momentumok most is, ez vitathatatlan, úgymint Rey és Kylo Ren kapcsolatának bontogatása, C-3PO jelenetei vagy néhány visszafogottabb fan-service, de a mérleg nyelve mégis az összeszedetlenség és a meggondolatlanság oldalára billen. 

Félreértés azonban ne essék: itt szó sincs rossz filmekről. Önmagukban, egyen egyenként mind elszórakoztatja a nézőt, köszönhetően a sok fordulatnak, John Williams zenéjének és a szerethető karaktereknek. Viszont ettől még egy film nem biztos, hogy szerves részévé fog válni egy legendának, amin generációk nőttek fel. Csalódtam, de haragudni egyszerűen képtelen vagyok: ilyen ez, ha az ember szívébe költözött egy messzi-messzi galaxis.

Ang Lee az a rendező, aki imád a filmek technikai megvalósításába valami újat csempészni. A Pí életében például láthattunk egy srácot, aki egy csónakban egy tigrissel volt összezárva a nyílt óceán közepén. A vontatottsága ellenére egy rendkívül látványos és hangulatos filmet kaptunk akkor az ázsiai direktortól, ám ez az állítás sajnos a Gemini Man esetében kevésbé állja meg a helyét. 

Henry Brogan (Will Smith) egy küldetés után elhatározza, hogy otthagyja a bérgyilkos szakmát, és inkább visszavonulna. Azonban a felettesei között akadnak olyanok, akik ennek nem kifejezetten örülnek (Clive Owen), és egy meglehetősen eredeti módon próbálják meg hősünket kiiktatni: Henry Brogan klónjával, aki még jóval fiatalabb. Képességeiket tekintve megegyeznek, éppen ezért nincs egyiküknek sem könnyű dolguk. 

Hát igen, ennyi a sztori. Két Will Smith hajkurássza egymást egy teljesen kiszámítható történetben. A látvány és a technikai megvalósítás dicséretet érdemel, de az az igazság, hogy Ang Lee elfelejtett normális történetet írni. A Gemini Man csupán egyvalamiben múlja felül a többi általánosabbnál általánosabb akciófilmet: egy Will Smith-ben. Ezt a csávót mindig élmény nézni, játsszon ő akármilyen filmben. Sugárzik belőle a lazaság, és ezt az élményt még az is növeli, hogy most kettő is van belőle. Ettől függetlenül a párbeszédek olyan primitívek és egyszerűek, mint egy kavics, a többi karakter jelenléte meg körülbelül annyit ad hozzá a jelenetekhez, mint egy szobanövény. 

Ha szeretnétek Budapest utcáit látni egy hollywood-i filmben és az agyatokat egy szűk két órára kikapcsolni, akkor üljetek neki nyugodtan, viszont ne számítsatok valami nagy durranásra. 

Kubrick 1980-as Ragyogásának folytatását 39 évvel később a horror zsánerben otthonosan mozgó Mike Flanagan (Mielőtt felébredek, Oculus) vette a szárnyai alá. Tény, hogy King sem fejezte be a művét ott, ahol Kubrick lezárta történetet, én mégis úgy éreztem, hogy ez a Ragyogás-filmadaptálás úgy tökéletes, ahogy eddig volt. Azonban az Álom doktor rácáfolt az előítéleteimre, és ha elődjéhez nem is fogható, kellemes meglepetésként ért.

A történet 2011-ben veszi fel a fonalat, a kis Dan már felnőtt (Ewan McGregor), akin erőteljesen látszódnak a gyermekkorában szerzett traumának a jelei. Többek között alkoholproblémákkal küzd, nem tud egy helyen maradni sokáig, ezért kénytelen rendszeresen költözni A-ból B-be, emellett igyekszik minél jobban elfojtani a "ragyogás" névre keresztelt képességét. Azonban vannak rajta kívül mások is (Rebecca Ferguson), akik szintén tudnak ragyogni, csak kicsit másra használják fel ezt az adottságot. Mégpedig arra, hogy ártatlan ragyogni képes egyéneket kapnak el, és kiszívják belőlük a ragyogni tudást, majd ennek köszönhetően ők jóval tovább képesek élni, mint az átlagember. Ennek viszont ára van: a kezükre került ragyogó ember élete. Dan összeismerkedik egy tizenéves kislánnyal, Abra-val (Kyliegh Curran), aki talán minden idők egyik "legragyogóbb" embere, és közösen szállnak szembe a rájuk veselkedő veszedelemmel.

Remekül bánik a film a karakterekkel, érződik a dinamika a főhősök között, továbbá az alakítások terén Rebecca Ferguson-t emelném ki, aki talán az idei év egyik legütősebb főgonosza. Az atmoszférateremtés is dicséretet érdemel, ami mondjuk egy horrorfilm esetében különösen fontos. Ami talán megoszthatja a nézőket, az a töménytelen mennyiségű fan-service. Igazából a film utolsó harmadában kapjuk a rengeteg utalást az előzményre, de akkor viszont nem keveset. De! Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy, jaj, Flanagan nem tud előállni semmi eredetivel, csak mondom, hogy King könyvében is ugyanígy visszaköszönnek a korábbi események. 

Összességében kaptunk egy teljesen korrekt és szórakoztató folytatást, ami bár nem lesz filmtörténeti klasszikus, egyáltalán nem csorbítja King munkáját. 

Napról napra jönnek a bejelentések, hogy újabb és újabb platformok állnak a film-és sorozatrajongók rendelkezésére. Melyek is ezek az úgynevezett streaming szolgáltatók valójában? Talán a legismertebbek a Netflix és az HBO Go, de ott van például még az Amazon, a Disney+ vagy a Vudu. Azt hiszem, az olvasók többségének ezt a jelenséget már nem kell bemutatni, de a lényeg az, hogy bizonyos filmekhez, sorozatokhoz ezeken a szolgáltatásokon keresztül lehet LEGÁLISAN hozzáférni. Természetesen használatuk nem ingyenes, havonta kell egy bizonyos összeget fizetni, hogy élvezhessük az általuk nyújtott lehetőségeket. Az Egyesült Államokban már hatalmas közönsége van többek között a Netflix-nek, azonban ezeknek a népszerűségét leszűkíteném kicsiny hazánkra. 

Azt előljáróban tudni kell, hogy én nem fizetek elő semmilyen streaming szolgáltatóra, ahogy nagyon sok más honfitársam sem. Az igazság az, hogy a magyarokat filmnézési szokások terén három csoportba lehet sorolni: 1. letölti valamilyen torrent oldalról; 2. online, tehát interneten megnézi. A maradékba tartoznak a már "fejlődni képes" streaming-felhasználók, a mozirajongók és a DVD/Blue-ray vásárlók. (Magamat egyébként az online filmnézős/moziba járós halmaz metszetébe sorolnám.) Szerintem ezzel sem mondtam újat, nem kell ezekhez az eredményekhez komoly kutatásokat végezni, elég ha kicsit nyitott szemmel és füllel járunk, és olyan megszólalásokat csípünk el, mint "Fuu, hallod, tegnap egy rohadt jó filmet szedtem le az ncore-ról!". 

Nincs mit szépíteni, Magyarországon nem túl nagy az igény a streaming szolgáltatásra. Nem azért, mert az emberek hülyék itt mifelénk (jó, azért nem szűkölködünk belőlük sem), hanem, ahogy sok minden más, például a rendszerváltás előtt Hollywood termékei, most a 21. században a streaming innovációja sem honosodott még meg itthon. Persze ez a jelenség már nem fogható a politikai berendezkedésünkre, mint 1989 előtt, de addig, amíg a kalózkodás olyan szinten elterjedt, mint most, ne várjuk azt, hogy Magyarország lesz a Netfilx és az HBO Go paradicsoma. Addig, amíg el van nézve az, hogy a csávó a Downton Abbey vetítése alatt gond nélkül kamerázhatja a 7. sorból a filmet, ne várjunk túl nagy változást. 

Tény, hogy én is nézek online filmeket, és egy fityinget sem fizetek értük, de kérdem én: addig, amíg két kattintással megnézhetjük ugyanazt a filmet full HD-ban ingyen, amit 4000 forintért, full HD-ban, szintén a laptopunk képernyőjén, mi a búbánatért legyen előfizetésem bármilyen streaming szolgáltatásra? Ha nem lesz ezeknek az oldalaknak valamilyen korlátozása, limitálása, addig a streaming felhasználók száma nem nagyon fog itthon növekedni. 

A másik, és talán még nyomósabb (ám személyesebb) érvem a streaming ellen a moziélmény. Azt az érzést és hangulatot, amit egy moziban megnézett film ki tud váltani (akár egy rosszabb film esetében is), sosem fogja a Netflix pótolni. Esetleg akkor, ha a filmjeit elkezdik mozikban játszani, ahogy Scorsese új alkotását is hamarosan, Az írt (The Irishman). Viszont ebben az esetben értelmét vesztette a Netflix-en nyomatni, miután a mozikban is megtekinthető, ráadásul a streaming-en való megjelenésekor (ami pár nappal később lesz) rögtön felkerül az egyéb olyan oldalakra, ahol ingyen és bérmentesen elérhető. Nyomatékosítani szeretném ismét, hogy Magyarországról beszélek. 

Külföldön, például az Egyesült Államokban, nagyobb hagyománya van mind a moziba járásnak, mind a streaming szolgáltatók használatának, mert már sokkal régebb óta jelen vannak ezek a platformok (főként az utóbbira célzok). Ezenkívül nem szabad elfeledkezni a szigorú szabályokról sem, melyek a kalózkodást nagyban korlátozzák. Itthon ezeknek közel sincs akkora jelentősége, így érthető, hogy az emberek kibúvókat keresnek, viszont ha szigorítani fognak, természetesen elő fogok fizetni én is egy-két streaming szolgáltatásra (az biztos, hogy nem összesre, mert akkor a házam is rámenne).

Félreértés azonban ne essék! Én egy szóval sem propagálom a kalózkodást, nem töltök fel soha semmilyen tartalmat illegálisan, még mielőtt valaki azt hinné. Csupán egy állapotot próbáltam felvázolni ebben a témában, amit részben a Disney+ novemberi és az HBO Max 2020. tavaszi indulása ihletett. A lényeg az, hogy filmet moziban a legjobb nézni (szerintem), és csakis bátorítani szeretnék minden olvasót abban, hogy folytassa ezt a szokását, vagy ha eddig nem tette, kezdjen neki! 

Egy egész évtized. Igen, szerintem is hosszú idő, főleg abban az esetben, ha filmfolytatásról beszélünk. Márpedig Ruben Fleischer és stábja úgy gondolta, hogy nem fogja elhamarkodni a dolgot, és várni fog tíz évet, hogy ismét betekintést nyújtson Zombieland világába. Hogy megérte-e ennyit tűkön ülni? Lássuk!

A történet is tíz évvel később veszi fel a fonalat, hőseink - Colombus (Jesse Eisenberg), Wichita (Emma Stone), Little Rock (Abigail Breslin) és Tallahassee (Woody Harrelson) - már kitűnően alkalmazkodtak a kissé posztapokaliptikus viszonyokhoz, beköltöztek a Fehér Házba, és ott tengetik zombivadászattal teli napjaikat. Az alapkonfliktus abból indul ki, hogy Little Rock felnőtt. Azonban még mindig úgy érzi, hogy ő kicsi a többiek (különösen Tallahassee) szemében, akit úgy kell kezelni, mint egy pólyásbabát, így fogja magát és lelép egy semmiből feltűnő drogos, gitárral felszerelt hippivel (Avan Jogia), aki még ilyenkor is a fűben és a csajozásban tud gondolkodni.. A többiek persze rögvest nekiállnak a felkutatásának, ám ez korántsem olyan egyszerű...

Az igazat megvallva, kaptunk egy Zombieland 1-et. A cselekmény természetesen eltér (bár ez is road movie, mint az elődje), és kapunk új karaktereket is, viszont a dramaturgia, a nyelvezet, a poénok, a vizuális megvalósítás mind-mind egyeznek az elődével. Fleischer-ék úgy voltak vele, hogy élni fognak a biztonságos recepttel, ami az első résznél már kitűnően működött, így ezt ráhúzták a második részre. Tehát roppant szórakoztató lett A második lövés is, ez tagadhatatlan.

Azonban a moziból kifelé menet azért elgondolkodtam azon, hogy erre most komolyan ennyit kellett várni? Mármint, azt én értem, hogy nem minden projektet kell / lehet egyik napról a másikra tető alá hozni, de egy ilyen vígjátékot jobb rendezők csuklóból összehoznak, főleg úgy, ha van már egy biztos alap, amire lehet építeni. 

A Zombieland 2 még mindig mocskos, véres és vicces, továbbá a karakterek közti összhang is kifogástalan, viszont az első résszel ellentétben, nem sokat ad hozzá a horror-vígjáték zsáneréhez.  

Horrorban eredetit alkotni nem könnyű. Persze ez igaz a többi műfajra is, de ha megnézzük a filmfelhozatalt, láthatjuk, hogy a horrorban aránytalanul sok szutyok jön ki, és csupán hébe-hóba találkozunk olyannal, ami kicsit újabb köntösben tünteti fel a zsánert. Ari Aster az Örökséggel robbant be a köztudatba, aminek talán egyik legmeghatározóbb jellemzője az volt, hogy nem olcsó ijesztgetéssel próbálta magába szippantani a nézőt, hanem a briliáns atmoszférateremtéssel és a rendkívül elgondolkodtató történettel. Nem véletlen tehát, hogy kíváncsian vártam a legújabb dobását, a Fehér éjszakákat. 

A történet röviden annyi, hogy Christian (Jack Reynor) úgy érzi, hogy már nem igazán szereti a barátnőjét, Dani-t (Florence Pugh), csak éppen nem mer kiállni elé és kész tények elé állítani. Azonban lassacskán sikerül elérnie azt a pontot, hogy megmondja Dani-nek, hogy mit (nem) érez, ám egy Dani-vel történt váratlan tragédia folytán sajnálatból mégsem közli a rossz hírt. Eközben Christian egyik svéd haverja meghívja őket és még néhány barátot egy nyárközépi ünnepélyre Svédországba, ami valamiféle termékenységi szertartáshoz hasonlítható. Bár első ránézésre az egész rítus egy ártatlan szekta ünnepélyének tűnik, lassan kezdik felütni a fejüket a furcsábbnál furcsább jelek, amik cseppet sem a jó irányba mutatnak... 

El kell ismerni, a téma mindenképpen érdekes. Már ez az alapszituáció elüt a tipikus horror-sablontól, és ez tök jó, mert az eredeti ötleteket bármilyen műfajban szívesen látjuk. Az atmoszférateremtés, a fényképezés és a világítás mesteri módon lett megvalósítva, ami leginkább abból érződött, hogy egy verőfényes nyári napon a virágzó természet közepén képes volt Aster egy borzasztó nyomasztó horrort a vásznakra álmodnia. A film felétől azonban valami történik. Abszurdabbnál abszurdabb jelenetek sora veszi kezdetét, amik egy bizonyos mértékig teljesen beleillenek a cselekmény miliőjébe, viszont egy bizonyos ponttól kezdve azt kezdtem érezni, hogy a rendező visszaél az általa egyébként eddig remekül használt filmes eszközökkel. Az groteszk képsorok öncélú művészkedésbe csaptak át, nem futottak ki sehova (jórészt), csupán annyi szándékot láttam mögöttük, hogy a nézőt megbotránkoztassák vagy csak szimplán kényelmetlen helyzetbe kerítsék. Ja, és ráadásul két és fél órán keresztül.

A Fehér éjszakák az a film, amit a legjobb, ha egyedül nézel, mert akkor talán nem fogod annyira kínosan érezni magad. Nem azért, mert kínosan rossz a film - igazából teljesen vállalható -, hanem kínosan bizarr. És sokszor feleslegesen. És hosszan. 

Ki is ez a Todd Phillips? Olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Másnaposok-trilógia, a Terhes társaság, a Haverok fegyverben vagy a Sulihuligánok. És október 3-a óta a Jokerrel bővült ez a tárház. Phillips sosem volt kimondottan rossz rendező, de az sem mondható róla, hogy alkotásai egyenlők lettek volna a tapintható csodával. Nos, bár nem vagyok egy érzelgős típus, a Joker esetében kivételt kell tennem: ez maga a csoda.

A két órás játékidőben nyomon követhetjük Arthur Fleck a.k.a. Joker (Joaquin Phoenix) karakterdrámáját, amint egy hányatatott sorsú, pszichológiai esetből az anarchia császárává válik. A történetről hiba lenne túl sokat mondanom, ugyanis a film ennek a morális romlásnak a kibontakozását mutatja be, tehát jelen esetben szinte minden momentum felér egy spoilerrel. Arthur egy utcai bohóc, akinek elszánt célja, hogy majd egyszer egy igazi komédiás legyen. Munkája során számos megaláztatás éri, többek között idegi alapú betegségének köszönhetően, hogy kényszeresen nevet. Gyógyszerekkel és pszichológussal próbálja elfojtani, de nem ér túl sokat egyik sem. Fontos megjegyezni azt is róla, hogy még mindig az anyjával él, akivel korántsem egyszerű egy háztartásban lakni, főleg úgy, hogy olyan szinten le van amortizálódva, hogy fürödni sem tud magától. 

És ez csak a jéghegy csúcsa. A történet előrehaladtával sorra érik a pofonok és a kihívások az élettől, de mégsem érezzük azt, hogy Joker csupán egy ártatlan áldozat lenne, aki ki van téve Gotham sötét és barbár világának. Természetesen minden okunk meg van rá, hogy sajnáljuk őt, de a Joker ennél sokkal több. Rávilágít arra, hogy bármekkora hullámvölgyek érnek minket az életünk során, nem leszünk feljogosítva arra, hogy bosszút álljunk az emberiségen. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy egy testileg-(de főként) lelkileg sérült ember milyen mélyre tud jutni ha magára van hagyva. Ezért mondható valahol áldozatnak Joker, mert ebben a mi társadalmunk a sáros. Lehet, hogy valójában nem lesz minden lelkileg megnyomorított emberből szociopata gyilkos, de igenis hatalmas sebeket tud ejteni az adott egyénben az, ha nem a kellő bánásmódot kapja. 

Láthatjuk tehát, hogy egy rendkívül komplex műről van szó, ami sokkal inkább dráma, mint egy általunk megszokott képregényfilm. Talán a Marvel terén a Logan fogható ehhez, de meg merem kockáztatni, hogy a Joker még annál is zsigeribb. Az atmoszférateremtés bravúros, ami leginkább a remek score-nak tudható be. És ami vagy aki mellett nem szabad elmenni az nem más, mint Joaquin Phoenix. Nagy nyomás volt rajta amikor elvállalta a szerepet, mivel egy Ledger vagy Nicholson után nem könnyű maradandó alkotni. Csakhogy a bökkenő ott rejlik, hogy Phoenix egy nagyon jó színész. Én azt mondom, hogy ő még az előbbi kettőt is lejátszotta, és nem feltétlenül azért, mert jobb színész lenne náluk. Inkább azért, mert Todd Phillips nem csupán egy anarchistát formált Jokerből, aki önkényesen rombol, hanem egy komplett személyiséget. Nagyobb betekintést nyerhetünk az Arthur Fleck-ben lejátszódó érzelmi folyamatokba, ami egy róla szóló film esetében nem éppen elhanyagolható.

Egy szó, mint száz, itt egy filmtörténelmi mérföldkővel van dolgunk, és a jóslatom ismét megvalósult: a szeptemberrel együtt nem csak a hideg idők érkeztek meg, hanem az év filmjei is. 

A zúzást és a rombolást élvezik az emberek. Ezt nem csak azért mondom, mert a szuperhősfilmek a legnépszerűbbek manapság, hanem itt van ez a Halálos iramban-széria, amit szintén sokan kedvelnek. És ez már tényleg pusztán a zúzásról és a rombolásról szól. A elmúlt napokban írtam, hogy ez az első F&F (értsd: Fast & Furious, nem a ruhamárka) filmem, és persze tudom, hogy nem előnyös egy komplett szériából kiragadni egy darabot, hogy aztán szétcincáljam, de ebben az esetben úgy voltam vele, hogy annyi mindenről nem maradok le, ha az előző nyolc részt most nem pótolom be rögvest. Ja, meg amúgy sokan mondták, hogy a Hobbs & Shaw önmagában is (egy-két utalástól eltekintve) érthető. Hát, megnéztem.

Az igazat megvallva, nem lettem meggyőzve a film alapján arról, hogy uccu neki, pótoljam be a többi részt, amint lehet. Ennek ellenére mégsem mondanám azt, hogy egy borzasztó filmről lenne szó. A sztori annyi, hogy van ez a két egymásért nem igazán rajongó figura, Hobbs (Dwayne Johnson) és Shaw (Jason Statham), akik azt a feladatot kapják, hogy egy világot elpusztító vírustól mentsék meg a világot.

Akármilyen világot megváltó küldetésről is van szó, a cselekmény cseppet sem az, lássuk be. A karakterek közötti összhang, illetve a közöttük fennálló ellentét viszont sokat dob a látottakon. Jó hallgatni, ahogy ez a két idióta rivalizál és oltogatja egymást, de közben mégis kénytelenek együtt dolgozni. A sztori utolsó harmadában azonban, már ez kicsit alábbhagy, és megmaradnak a lehetetlenebbnél lehetetlenebb akciómutatványok és a szájbarágós életbölcsességek. Főleg az utóbbiakkal engem ki lehet üldözni a világból, de az egészet tekintve az mentette meg a Hobbs & Shaw-t, hogy nem veszi komolyan magát. És ez baromi jól állt neki.

Ha valakinek már hiányzik egy kiadós agykikapcsoló röhögés két macsó akcióhőssel a főszerepben, nem fog csalódni!

Ahogy kijött az első előzetes, rögtön felkeltette az érdeklődésemet James Gray legújabb mozija. Manapság sci-fiből igazán maradandót ritkán látni, talán az Interstellar volt a legutolsó emlékezetes darab, ami azontúl hogy eszméletlen látványos volt, akadt mondanivalója is. Az Ad Astrával ismét egy hasonló jellegű alkotás ütötte fel fejét a vásznakon.

Roy (Brad Pitt) egy magába forduló, szűkszavú űrhajós, aki csakis a munkájának él, méghozzá olyan szinten, hogy a párja Eve (Liv Tyler) is elhagyja. Az apja (Tommy Lee Jones), aki szintén űrhajós volt - nem is akármilyen -, egy idegen fajok után kutatott küldetésben vesztette életét. Vagy mégsem? Egy epik űrállomás-katasztrófa jelenet után megkérik Roy-t, hogy kutassa fel a Neptunusz környékén tengődő apját és legénységét (vagy a maradványait), ugyanis lehetséges, hogy közük volt ehhez a "kis" üzemi balesethez, és még arra is van esély, hogy életben vannak. 

Egy valamit már most le szeretnék szögezni. Aki egy akciókkal telenyomott sci-fi-re szeretne beülni, inkább maradjon otthon. Az Ad Astra egy baromi látványosra megkomponált lélektani (űr)road-movie. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem érdekes, csak számolni kell azzal, hogy nagyobb hangsúly van fektetve a filozofálgatásra, mint az adrenalinszintünk fokozására. És ezzel szerintem nincs semmi baj. Pitt lebilincselő alakításán keresztül bepillantást nyerhetünk egy olyan személy gondolataiba, aki bár ránézésre egy szótlan és magának való munkamániás, igenis vannak érzései és kemény küzdelmei egyrészt önmagával, másrészt az apjával. A filmben ennek ellenére akadnak jelenetek, cselekményszálak, ahol már-már vagy egy űrhorrorban, vagy egy Mad Max filmben éreztem magam. Szóval aggodalomra semmi ok!

Láthatjuk tehát, hogy egy rendkívül komplex alkotásról van szó, azonban néhol ebbe is bele lehet (sőt, kell) kötni. Két kulcsmomentum nagyon el lett bagatellizálva a film vége fele. Olyan meggondolatlan döntések követték annál a bizonyos szakasznál egymást, amik addig nem jellemezték a filmet. Éppen ezért nagyon hiányzott az igazán kitörő katarzis az egyébként korrekt lezárásról.

Három kiemelkedő erőssége volt az Ad Astrának: a látvány, a hangulatteremtés és Brad Pitt. Ha nem riadtok vissza attól, hogy egy kicsit "művészfilm-szaga" lesz néhol, kötelező moziban látni.