Horrorban eredetit alkotni nem könnyű. Persze ez igaz a többi műfajra is, de ha megnézzük a filmfelhozatalt, láthatjuk, hogy a horrorban aránytalanul sok szutyok jön ki, és csupán hébe-hóba találkozunk olyannal, ami kicsit újabb köntösben tünteti fel a zsánert. Ari Aster az Örökséggel robbant be a köztudatba, aminek talán egyik legmeghatározóbb jellemzője az volt, hogy nem olcsó ijesztgetéssel próbálta magába szippantani a nézőt, hanem a briliáns atmoszférateremtéssel és a rendkívül elgondolkodtató történettel. Nem véletlen tehát, hogy kíváncsian vártam a legújabb dobását, a Fehér éjszakákat. 

A történet röviden annyi, hogy Christian (Jack Reynor) úgy érzi, hogy már nem igazán szereti a barátnőjét, Dani-t (Florence Pugh), csak éppen nem mer kiállni elé és kész tények elé állítani. Azonban lassacskán sikerül elérnie azt a pontot, hogy megmondja Dani-nek, hogy mit (nem) érez, ám egy Dani-vel történt váratlan tragédia folytán sajnálatból mégsem közli a rossz hírt. Eközben Christian egyik svéd haverja meghívja őket és még néhány barátot egy nyárközépi ünnepélyre Svédországba, ami valamiféle termékenységi szertartáshoz hasonlítható. Bár első ránézésre az egész rítus egy ártatlan szekta ünnepélyének tűnik, lassan kezdik felütni a fejüket a furcsábbnál furcsább jelek, amik cseppet sem a jó irányba mutatnak... 

El kell ismerni, a téma mindenképpen érdekes. Már ez az alapszituáció elüt a tipikus horror-sablontól, és ez tök jó, mert az eredeti ötleteket bármilyen műfajban szívesen látjuk. Az atmoszférateremtés, a fényképezés és a világítás mesteri módon lett megvalósítva, ami leginkább abból érződött, hogy egy verőfényes nyári napon a virágzó természet közepén képes volt Aster egy borzasztó nyomasztó horrort a vásznakra álmodnia. A film felétől azonban valami történik. Abszurdabbnál abszurdabb jelenetek sora veszi kezdetét, amik egy bizonyos mértékig teljesen beleillenek a cselekmény miliőjébe, viszont egy bizonyos ponttól kezdve azt kezdtem érezni, hogy a rendező visszaél az általa egyébként eddig remekül használt filmes eszközökkel. Az groteszk képsorok öncélú művészkedésbe csaptak át, nem futottak ki sehova (jórészt), csupán annyi szándékot láttam mögöttük, hogy a nézőt megbotránkoztassák vagy csak szimplán kényelmetlen helyzetbe kerítsék. Ja, és ráadásul két és fél órán keresztül.

A Fehér éjszakák az a film, amit a legjobb, ha egyedül nézel, mert akkor talán nem fogod annyira kínosan érezni magad. Nem azért, mert kínosan rossz a film - igazából teljesen vállalható -, hanem kínosan bizarr. És sokszor feleslegesen. És hosszan.