Ezzel a mai bloggal kicsit megszakítom az Oscar-jelölt filmekről szóló kritikasorozatomat, mert egy olyan filmbe botlottam bele, amiről nem bírtam ki, hogy ne írjak rögtön egy ajánlót. Ez nem más, mint a Sing Street John Carney (Egyszer, Szerelemre hangszerelve) rendezésében. Bár nem találtam meg sehol sem magyar szinkronnal, meg merem kockáztatni, hogy még jobb is, hogy eredeti nyelven (angolul) lehet csak megtekinteni.

A film a címét nem egy utcáról kapta, hanem egy iskolai együttesről, ami pár tizenéves srácnak a szerveződéséből jött létre. De ne rohanjunk ennyire előre. Írországban vagyunk a '80-as évekbeli Dublinban, ahol úgy veszi kezdetét a történet, hogy Conort (Ferdia Walsh-Peelo) a szülei anyagi okok miatt átteszik egy katolikus iskolába, ami nem épp a jó híréről ismert. Azonban Conor már az első napokban megpillant egy csajt, Raphinat (Lucy Boynton), akibe rögtön belehabarodik. A lány modellként dolgozik és Conort annyira elkapja a szerelmi hév, hogy képes bekamuzni, hogy van egy bandája (aminek annyi igazságalapja azért volt, hogy tudott énekelni meg gitározni valamennyire), aminek a  következő klipjébe elkelne egy modell. Az anyagi problémák miatt a szülei kapcsolata megromlik, és Conor két dologban talál megnyugvást: az együttesben és Raphinaban. Ott van mellette még a bátyja, Brendan (Jack Reynor), aki még valamiféle támasz és segítség a számára (az ő karakterfejődésére érdemes odafigyelni).

A Sing Street egy nagyon sokrétegű alkotás. Azontúl, hogy zenés film, dráma és vígjáték egyszerre, bemutatja az akkori kamaszok helyzetét, akik próbáltak kitörni, érvényesülni. Annak ellenére, hogy a '80-as években vagyunk, a filmben történtek tökéletesen helytállnak ma is. Például az, hogy egy gyerek - kifejezetten egy serdülő - hogyan viseli, dolgozza fel a családi (főként házastársak közötti) zűröket.

Ezenkívűl, (bár én nem rajongok kifejezetten a romantikus filmekért) ilyen átérezhetően, hangulatosan nagyon ritkán láttam szerelmet ábrázolni, kibontakoztatni, mint itt. Egyáltalán nem volt csöpögős vagy erőltetett, hanem egyszerűen ízig-vérig természetes - és ettől lesz olyan imádnivaló ez a film.

A zene kifogástalan, hozza az akkori tinédzserkori hangulatot. Ez azoknak, akik abban az időben voltak fiatalok, jó kis nosztalgiafaktor, de nekem is az volt az első, hogy youtube-on rákerestem a soundtrack-re. Az alakításokban sem volt semmi kivetnivaló, a fiú és a lány között tökéletesen működött a kémia, a többi mellékszereplő között is volt jelentős vagy kevésbé jelentős, de egyáltalán nem volt senki sem zavaróan elhanyagolva.

Egy szó mint száz, nekem ez a film egy kellemes csalódás volt, sokkal többet kaptam, mint vártam és ha csak ilyen romkomok vagy musicalek készülnének, nagyon elégedett volnék. Azontúl, hogy egy nagyon elgondolkodtató és megható alkotás, nagyon jól lehet szórakozni rajta és a végén hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy mi is meg akarunk tanulni valami hangszeren játszani.

Folytatom a legjobb film díjára jelölt alkotások sorát és amiről most részletesebben fogok beszélni, az a Roma című film. A félreértés elkerülése érdekében mondom, hogy itt a Roma alatt nem az etnikumot vagy Olaszország fővárosát értjük, hanem Mexikóváros egyik negyedét, ahol a történet játszódik. 

Ez egy mexikói-amerikai koprodukció annak az Alfonso Cuarónnak a rendezésében, akinek a Gravitációt, Az ember gyermekét vagy a Harry Potter és az azkabani foglyot köszönhetjük. Én személyesen kedvelem Cuarón filmjeit, a Gravitációt és a Az ember gyermekét majdhogynem kifogástalannak tartom és a hozzám nem annyira közel álló Harry Potter-szériából is az ő része tetszett az egyik legjobban. 

A legjobb filmek kategoríájában jelölt filmek között talán azért ez a legkevésbé ismert, mert moziban nem játszák. A Romát a Netflixen lehet megtekinteni és egyelőre a Netflix felhasználók kevesebben vannak mint a moziba járók. Viszont szerintem ez egyáltalán nem probléma, mert ez tipikusan egy olyan film, amiért az ember nem biztos, hogy elmenne moziba, és ezt nem azért mondom, mert rossz, hanem azért mert egy mexikói dráma nem valószínű, hogy az átlag embert úgy bevonzza a moziba mint egy Star Wars film például. Szóval lehet, hogy a film készítőinek anyagilag még jobban megérte a Netflixet választani.

Na de térjünk rá egy kicsit a cselekményre. Cleo (Yalitza Aparicio) egy '70-es évekbeli tehetős családnál dolgozik, mint babysitter (négy gyerekre), takarító és konyhás. A eseményeket végig az ő perspektívájából látjuk, de ettől függetlenül egyáltalán nem igaz, hogy csak róla szól a film. A sztori egy évet mutat be a család életéből, ami enyhén szólva sem esemény nélküli. A filmben olyan élethelyzetekbe ütközünk, amik simán előfordulhatnak a mi életünkben is és ezeket Cuarón valahogy úgy tálalja, hogy nem lehet rajtuk gondolkodás vagy érzelmi közömbösség nélkül átsiklani. Nálam kettő jelenet volt az, ami a csúcspontot jelentette; ezek annyira betaláltak, hogy egyszerűen kirázott a hideg.

Nemcsak a színészi alakítások lenyűgözőek - itt főként az anyát (Marina de Tavira) emelném ki - , hanem a karakterek jelleme is nagyon összetett és jól felépített. Továbbá a fényképezés az, ami sokat dob a filmen. Itt láthatjuk igazán, hogy nem kell Cuarónt fellőni az űrbe (lásd Gravitáció), hogy brilliáns felvételeket készítsen, elég neki egy családi dráma is.  A film fekete-fehér, ami a hangulatot, amit át akar a nézőnek adni a rendező, tökéletesen visszaadja, de szerintem semmit nem veszített volna a minőségéből, ha színes filmet készítenek belőle. 

Talán annyi negatívumot lehet a Romáról elmondani, hogy egyrészt egy kicsit lassú, de ha friss fejjel nekiülünk megnézni, egyáltalán nem fogunk unatkozni. A másik pedig az, hogy csakis felirattal elérhető, mivel ugye netflixes, szóval ki kell bírni, hogy spanyolul fognak benne beszélni.

Zárásként azt mondanám, hogy ez volt talán az egyik (ha nem a) legerősebb alkotás az idei mezőnyben (bár a legjobb film díjáról lecsúszott, bezsebelte a legjobb rendezőért, legjobb fényképezésért és a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscart). Azt azonban nem garantálom, hogy mindenkinek egytől egyig tetszeni fog a film (vannak, akik erőltetett művészkedésnek tartják), de ha ráérzünk a film ízére, akkor egy maradandó élményben lesz részünk.

Azon gondolkodtam, hogy milyen jól időzítettem a blogolás elkezdésével, mivel majdhogynem az Oscar-ral egy napon indult el az oldalam. Viszont ettől függetlenül sem mennék el szó nélkül a Filmakadémia díjkiosztója mellett, ahol a legjobb filmnek járó díjat a Zöld könyv - Útmutató az élethez című film nyerte el.  

Mivel nem volt időm suli mellett az összes filmet megnézni, ami jelölést kapott, arra gondoltam, hogy megvárom az eredményt és majd néhány díjazott filmről írok véleményt. Ebben a blogban a fent említett filmről fogok írni, többek között azért, mert sok bírálatot kapott azzal kapcsolatban, hogy valóban megérdemelte-e a legjobb film díját (ezenkívűl "mellesleg" bezsebelte a legjobb eredeti forgatókönyvért és a legjobb férfi mellékszereplőért járó díjat is).

A történet a '60-as években játszódik, a főszerepben Tonyval (Viggo Mortensen), aki egy egyszerű, feketékkel nem igazán szimpatizáló, családos, olasz csávó, aki állás nélkül marad és kénytelen valami munkát találni sürgősen. Sofőrnek áll, méghozzá egy fekete zongorista, Don Shirley (Mahershala Ali) szolgálatába, aki jellemében, életvitelében Tony szöges ellentéte: értelmiségi (doktor),  kultúrált, művész, egyedülálló... ja és kőgazdag. A film Shirley koncertturnéját kíséri végig az Egyesült Államok déli államaiban (ami ekkoriban azért nem volt egy életbiztosítás egy afroamerikai számára), de valójában ennek a két különös személynek a kapcsolatát mutatja be. 

Ez az alapszituáció már egy remek helyzetkomikum, amit Peter Farrelly filmje ki is használ. Két teljesen különböző karakter próbál közös nevezőre jutni több-kevesebb sikerrel és főként a sztori első felében lehet sokat nevetni. Azonban egyáltalán nem lehet érezni azt, hogy el lenne poénkodva a dolog, pont egyensúlyban van minden. Emellett, van a filmnek egy komolyabb oldala is, ami az akkori világnak a feketékhez való hozzáállását mutatja be. Erre nem merném kisujjból rávágni, hogy pont minden így történt valójában (mert ugye igaz történet alapján készült), de ebbe a filmbe teljesen belefér, hiszen látszódik, hogy egyáltalán nem akarja magát túl komolyan venni. A két föszereplő nagyon jól játszik (Mahershala Ali alakítása Oscart is ért), bár engem személyesen Mortensen játéka egy fokkal jobban megfogott. Nekem ő mindig is Aragorn volt a Gyűrűk Urából, így jó volt látni egy teljesen más szerepben. A filmzene is illett a filmhez és akik szeretik a blues-t vagy a jazz-t, azok várják meg feltétlen a stáblistát is.

Hogy a Zöld könyv valóban megérdemelte-e a legjobb filmnek járó Oscart? Nos, erre azt mondanám a sok pozitívum ellenére, hogy nem. Nem volt benne semmi új, érezhető volt, hogy biztonsági játékot akarnak a film készítői játszani, amivel egyébként nincs is semmi probléma, de azért az év legjobbjának kikiáltani nagy vakmerőség lenne. Egy könnyed szórakozásra tökéletesen megfelel (a rasszizmus téma ellenére) és emelett el is gondolkodtatja az embert. 

Szóval mindenképpen ajánlom ezt a filmet, majdhogynem minden korosztálynak, de ne számítsunk semmiféleképpen sem valami műfajt forradalmasító csodára. 

Ez egy német film Florian Henckel von Donnersmarck rendezésében, és a 2007-es év Oscarján be is zsebelte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat (emellett nyert két BAFTÁT és három Európai Filmdíjat is).

Azért ez nem rossz mutató. Mind Európában, mind világszinten nagy kritikai elismertségre tett szert, mégsem vált annyira közismertté, mint szerintem kellett volna. Ennek két oka van: egyrészt az, hogy európai film (általában nem az európai drámák állnak a bevételi toplisták élén), másrészt pedig nem egy könnyen emészthető alkotás. Szóval arra fel kell készülni, hogy nem egy „popcornmozi-élményben” lesz részünk, de attól mindenképpen megéri rászánni azt a bő két órát.

A történet 1984-ben kezdődik, Kelet-Berlinben, öt évvel a berlini fal leomlása előtt, amikor még a besúgó- és lehallgató rendszer még a fénykorát élte. Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), aki egy titkosrendőr a Stasiban, azt a feladatot kapja, hogy egy színdarab írót, Georg Dreymant (Sebastian Koch) és barátnőjét, Christa-Maria Sieland színésznőt (Martina Gedeck) lehallgassa. Be is lesz poloskázva Georgék egész lakása, akik erről mit sem sejtenek és ebből következően azt sem tudják, hogy Wiesler ott van felettük pár emelettel a lehallgatóapparátussal. Az alapszituáció ez, innen már csak spoileresen lehetne a történetről bármit is mondani. 

Viszont spoilerezni nem fogok (amit egyébként egy cikkben sem tervezek), mert ezt látni kell!  A tartalomból megítélve egy izgi thrillernek tűnhet, azonban ez ennél sokkal több. Azontúl, hogy izgulunk, hogy minden megoldódjon, több rétege is van ennek a filmnek. Valójában ez egy kőkemény dráma az akkori éráról politikai, kulturális és társadalmi szempontból. Ez talán nem tűnik olyan hú de izgalmasnak, de higgyétek el, hogy én, aki még nem is élt ebben az időben, nekem is egy igazi gyomros volt ez a film. A karakterek nagyon összetettek, nincs ilyen, hogy jó meg rossz (na, jó azért akad benne egy-két szemétláda), egyszerűen csak emberek, akik egy rendszer áldozatává váltak. Komoly erkölcsi dilemmákat feszeget Donnersmarck az egyénekre leszűkítve és a megfélemlítést, mint eszközt, rég mutatták be olyan hitelesen, mint itt.

Technikai szempontból is kifogástalan a film, bár nem moziban láttam. A zene a hangulatot tökéletesen visszaadja, akárcsak a képi világ. A szinkronnal sincs baj, bár aki perfekt deutsch az nézheti eredeti nyelven :D .

Ez lenne tehát A mások élete című német filmdráma, ami bár nem fog felüdíteni senkit sem, egy olyan tartalmas 137 percet ad, amit nagy hiba lenne kihagyni.  

Sziasztok!

Már kiskorom óta rajongok a filmek iránt, sok filmkritikát olvasok, hallgatok és már egy ideje fontolgatom, hogy magam is kipróbálom ebben a szakmában. Úgy tervezem, hogy filmajánlókat fogok írni, mind ismert, mind kevésbé ismert filmekről. Sok olyan lesz, ami már régebbi alkotás, de figyelemmel fogom követni az aktuális megjelenéseket is. Ezek a kritikák/ajánlók szubjektívek lesznek, mivel laikus vagyok, szóval nem kötelező vele egyetérteni :D, sőt várom a saját véleményeket is.

Hamarosan jövök az első ajánlóval. :)