Ez egy német film Florian Henckel von Donnersmarck rendezésében, és a 2007-es év Oscarján be is zsebelte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat (emellett nyert két BAFTÁT és három Európai Filmdíjat is).

Azért ez nem rossz mutató. Mind Európában, mind világszinten nagy kritikai elismertségre tett szert, mégsem vált annyira közismertté, mint szerintem kellett volna. Ennek két oka van: egyrészt az, hogy európai film (általában nem az európai drámák állnak a bevételi toplisták élén), másrészt pedig nem egy könnyen emészthető alkotás. Szóval arra fel kell készülni, hogy nem egy „popcornmozi-élményben” lesz részünk, de attól mindenképpen megéri rászánni azt a bő két órát.

A történet 1984-ben kezdődik, Kelet-Berlinben, öt évvel a berlini fal leomlása előtt, amikor még a besúgó- és lehallgató rendszer még a fénykorát élte. Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), aki egy titkosrendőr a Stasiban, azt a feladatot kapja, hogy egy színdarab írót, Georg Dreymant (Sebastian Koch) és barátnőjét, Christa-Maria Sieland színésznőt (Martina Gedeck) lehallgassa. Be is lesz poloskázva Georgék egész lakása, akik erről mit sem sejtenek és ebből következően azt sem tudják, hogy Wiesler ott van felettük pár emelettel a lehallgatóapparátussal. Az alapszituáció ez, innen már csak spoileresen lehetne a történetről bármit is mondani. 

Viszont spoilerezni nem fogok (amit egyébként egy cikkben sem tervezek), mert ezt látni kell!  A tartalomból megítélve egy izgi thrillernek tűnhet, azonban ez ennél sokkal több. Azontúl, hogy izgulunk, hogy minden megoldódjon, több rétege is van ennek a filmnek. Valójában ez egy kőkemény dráma az akkori éráról politikai, kulturális és társadalmi szempontból. Ez talán nem tűnik olyan hú de izgalmasnak, de higgyétek el, hogy én, aki még nem is élt ebben az időben, nekem is egy igazi gyomros volt ez a film. A karakterek nagyon összetettek, nincs ilyen, hogy jó meg rossz (na, jó azért akad benne egy-két szemétláda), egyszerűen csak emberek, akik egy rendszer áldozatává váltak. Komoly erkölcsi dilemmákat feszeget Donnersmarck az egyénekre leszűkítve és a megfélemlítést, mint eszközt, rég mutatták be olyan hitelesen, mint itt.

Technikai szempontból is kifogástalan a film, bár nem moziban láttam. A zene a hangulatot tökéletesen visszaadja, akárcsak a képi világ. A szinkronnal sincs baj, bár aki perfekt deutsch az nézheti eredeti nyelven :D .

Ez lenne tehát A mások élete című német filmdráma, ami bár nem fog felüdíteni senkit sem, egy olyan tartalmas 137 percet ad, amit nagy hiba lenne kihagyni.