21 film. Egy univerzum. Ezernyi karakter, ezernyi helyszín, ezernyi történet. Nem túlzok, ha a Marvel szuperhősmozi-sorozata volt talán az utóbbi 11 év legmeghatározóbb összefüggő filmdömpingje. Azonban, egyszer mindennek vége szakad: ennek rengeteg oka lehet, de egyre fontos odafigyelni: a csúcson kell abbahagyni. A Marvelnek sikerült.  

A Végjáték - ahogy a címből is láthatjuk - tesz pontot a gigászi széria végére (a nyáron érkező Pókember-filmtől most tekintsünk el). Ez már a negyedik rész, ahol együtt láthatjuk kedvenc hőseinket a filmvásznon akciózni, de még pontosabb úgy, hogy a harmadik rész folytatása. A Föld élőlényeinek a fele elporladt Thanos csettintésének köszönhetően, a megmaradt Bosszúállók pedig próbálnak valami megoldást találni a dolgok rendbehozására. Ki-ki máshogy dolgozza fel az elmúlt eseményeket: van, aki alkalmazkodni akar, van, aki keresi a kiutat és van az, aki magába fordul teljesen. Úgy tűnik, hogy már minden veszve, amikor hirtelen felcsillan a remény. A történetről ennél többet HIBA lenne mondani, mert azt látni kell és átélni.

A film első fele a karakterdrámákról szól. Láthatjuk, hogyan reagálnak a főhöseink a történtekre, milyen motivációk és szándékok vezérlik őket. Egyesével nyerünk bepillantást a Vasembertől kezdve a Hangyáig minden életben maradt szuperhős életébe. Sokkal személyesebbé és drámaibbá tette az ügyet ez a koncepció (bár talán már kicsit túl volt húzva) és ez tette még sokszínűbbé az alkotást. A Végjáték második fele már fordulatosabb és akciódúsabb, itt megkapjuk azt, ami egy Marvel filmtől megszokott, ugyancsak magas színvonalon.

Meg kell hagyni, hogy A sötét lovag óta ez a legérzelmesebb szuperhősfilm, amit láttam. (Tudom, DC-t és Marvelt egy lapon említeni sokak szerint halálos bűn, de ezt a hasonlóságot el kell ismerni.)  Annyi különbséggel, hogy a Végjátéknál volt, amikor a röhögéstől sírtunk, volt amikor a meghatottságtól. Nagyon széles érzelmi skálán mozog a film és mégsem zavaró. Komolyan veszi magát, de mégsem. Ezt nagyon nehéz jól eltalálni, viszont a Russo-fivéreknek sikerült. Egy-két helyen éreztem azt, hogy a poénkodás kicsit túl van tolva, de azok sem voltak öncélúak. Néhol azonban akadt néhány logikai gikszer, ami lehet csak nekem - aki nem olvasott képregényeket - tűnt annak. 

Összfoglalva, az apróbb hibái ellenére imádtam a filmet, ennél jobb lezárást nem is lehetett volna találni ennek a hatalmas szériának. Olyannyira hatással volt rám a film, hogy, bár tudtam, hogy nem lesz stáblista utáni jelenet, így is végigültem az egészet, mert szükség volt arra a 10 percre, hogy megemésszem a látottakat (jó értelemben véve). Bárki, akit kicsit is megmozgat a téma, ne hezitáljon, hanem csapjon le a mozijegyekere, mert nagyon gyorsan elfogynak. Ezekután már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a Marvelnél a Pókember kis kalandja után merre tovább?  

ÉRTÉKELÉS: 10/9

 Ui: Hamarosan érkezik a Mozikoponyák Podcast youtube csatornára egy spoileres kibeszélő a Végjátékról (is), ahol pár hozzám hasonló filmrajongóval fogunk egy jót diskurálni. Iratkozzatok fel!

Itt a csatorna linkje: https://www.youtube.com/channel/UCOe_fNYsPJAJf7rDRm2HEBQ

Talán az egyik legnagyobb és leghírhedtebb bűnőzőpáros Bonnie és Clyde volt, ezért nem véletlen, hogy már 1967-ben filmet készítettek a gaztetteikről. Azóta számtalan mozi jelent meg, s most 2019-ben a Netflix szolgáltatja nekünk az új "Bonnie és Clyde anyagot". Véletlenül botlottam bele a The Highwaymen-be (ami egyébként annyit tesz: útonálló, rabló), ahogy az aktuális megjelenéseket nézegettem, de meg kell hagyni, jól választottam. Egy krimi-thriller Kevin Costner és Woody Harrelson nevével fémjelezve már elég árulkdó jel volt, hogy ez egy jó kis film lesz.

Harrelson és Costner, két visszavonult texasi ranger, élik a borús, múlttól kísértett (talán már) nyugdíjas éveiket, míg Frank-et (Costner) váratlanul visszahívják egy utólsó küldetésre: Bonnie és Clyde likvidálására. Frank mellé hozzászegődik volt társa, Maney (Harrelson), akiről talán első látásra jobban lerí az, hogy az élet meggyötörte. Azontúl, hogy a két gaztevő folyton egy lépéssel előttük jár, szembe kell nézniük a helyükre lépett ifjabb karhatalommal, akik cseppet sem úgy viszonyulnak az öreg texasi rangerekhez, mint ahogy ők azt elvárnák.

A filmben egyrészt, szemtanúi lehetünk a nyomozás folyamatának és a kimenetelének (kicsit road movie-s tálalásban), másrészt, van egy burkoltabb, viszont annál elgondolkodtatóbb üzenete a The Highwaymen-nek: a mások bálványozása. A "celeb" szó a 21. század kreálmánya, de jelen volt ugyanúgy a huszadikban is, erre a legjobb példa Bonnie és Clyde. A nép Robin Hood-hoz hasonlította őket, mert csak annyit láttak, hogy azt a pénzt, ami "a köznépet illette", visszaszerezték. A kegyetlen és brutális leszámolásaikaról nem vettek tudomást (vagy inkább nem akartak). A bűnözőkből kultuszt csináltak az emberek. A film azt akarja megtanítani, hogy ne legyünk elvakultak. Próbáljunk a dolgok mögé nézni és úgy levonni a megfelelő következtetéseket. Az emberölés, akármilyen kontextusban jelenik is meg, nem hőstett, hanem embertelen és romlott. 

Az alakítások kifogástalanok, az atmoszféra erős, a képi világ nagyon jól visszaadja a búskomor hangulatot. Ellenben, kicsit vontatott a cselekmény. Lassan jutunk el A-ból B-be, talán túl lassan. Érződik, hogy szándékosan csinálták így, hogy a tetőpont (a leszámolás) még hatásosabb legyen, de itt (nem úgy, mint az akárcsak lassan építkező Nem vénnek való vidék-nél) ez nem működött annyira. A feszültséget ennel ellenére jól adagolták, köszönve ezt Bonnie és Clyde rövid, de annál hátborzongatóbb jeleneteinek. 

Bennem nem hagyott annyira mély nyomot a film, de egy rendkívűl atmoszférikus, izgalmas és elgondolkodtató kalandban lesz részünk, jó alakításokkal. 

ÉRTÉKELÉS: 10/8

Ezzel a mai bloggal teszek egy kis kitérőt, mert bár filmkritikából sosem elég, a személyes élmények teszik igazán izgalmassá a film-és sorozatrajongók életét. 

Elismerem, elég nagy clickbait a cikk címe, mert nem Tuniszban vagy Új-Zélandon jártam a hétvégén, hanem Pilisszentléleken. Ez a név talán elsőre nem mond sokat, de ha azt mondom, Pajkaszeg? Na, az már remélem sokaknak ismerős. Az RTL népszerű vígjátéksorozatának, A mi kis falunk forgatási helyszíne ez, ahol - legalábbis a kültéri - felvételek nagy része készült. 

Alapból a Fradi-Vidi meccsre mentünk, de mivel az csak este fél 8-kor kezdődött és már dél fele Pest közelében jártunk, azt találtuk ki, hogy ezt a pár órát eltölthetnénk Pajkaszegen... akarom mondani Pilisszentléleken. Budától pár kilométerre található, jól eldugott helyen, egy völgyben.

Számítottam rá, hogy biztos lesz pár környékbeli turista, aki nézelődni fog és betér Teca kocsmájába egy hideg sörre. Na de, hogy ennyi?! Konkrétan tele volt az egész falu látogatókkal, fiataloktól az idősekig egyaránt, bár ezt már ott sejtettük, hogy alig találtunk parkolóhelyet. Azért volt ez annyira meglepő, mert maga a település nem egy nagy kunszt. Sőt! Néhol kifejezetten lepukkant. Viszont a kis területnek köszönhetően könnyen megtaláltunk olyan ikonikus helyszíneket, mint például a konditerem (és templom), a polgármesteri hivatal és Teca kocsmája, ami egyébként is akként üzemel. Kicsit illúzióromboló volt az, hogy igazából a konditerem és a hivatal egy ház, csak az egyik az egyik oldalról nyílik, a másik a másikról; ezt a képernyőn aligha lehet észrevenni. Teca kocsmája is hangulatos volt (bár annak is a beltere kétszer akkora valójában) és persze ott volt a legnagyobb tömeg. Bár ez magyarhonban nem olyan meglepő.

Van a falu közelében egy pálos kolostor is, aminek már csak a romjai maradtak meg. Akik szeretnek túrázgatni, érdemes oda elmenni. 

Egy szó, mint száz, nem kell magasra tenni az elvárásokat semmiképp sem, de ha nagy A mi kis falunk geek-ek vagyunk, akkor érdemes egy kis délutáni kiruccanást rászánni, mert legalább ideig-óráig mi is Pajkaszeg polgáraivá válhatunk.

Kevesen gondolták, hogy egy Legoról szóló rajzfilm a termék pofátlan reklámozása helyett inkább új színt visz az animációs filmek műfajába. Azonban az első rész rácáfolt a hozzá fűzött reménykre, és nemhogy kellemes csalódásként érte a mozirajongókat és kritikusokat, de közönségkedvenc lett belőle. Christopher Miller és Phil Lord (Jump Street-filmek) nem csak vizuális téren alkotottak maradandót, de a vígjáték műfajának is egy új oldalát mutatták be. Egyszóval, a A Lego kaland imádnivaló volt.

Már az első rész sikere után lehetett sejteni, hogy itt lesz folytatás. Idén februárban meg is érkezett a második, bár ezt már nem a fenntebb említett rendezőpáros vezényelte le (azért a forgatókönyvből kivették a részüket), hanem Mike Mitchell. Jómagam is hatalmas lelkesedéssel vártam az új etapot, és röviden csak annyit mondanék: megérte.

Akárcsak az első részben, itt is Emmet Brickowski (hangja: Chris Pratt) a főszereplő, aki még mindig a maga kis naiv és ártatlan világában él. Míg 2014-ben a világmegmentés mellett ráeszmélt arra, hogy ő sem egy átlagos és közömbös építőmunkás, addig 2019-ben a világmegmentésen túl ennek a gyerekes naivságának a legyőzésének lehetünk szemtanúi, pontosabban annak, hogy miként próbálja alakítani a sorsát. A történetben az Armamageddont (igen, direkt írtam így) kell megakadályozni, ami csöppet sem tűnik egyszerűnek. A bolygót már teljesen lerombolták különböző idegen népek ( pl. Lego duplók), és már csak egyetlen lépés választja el a világvégétől: egy esküvő. Na, de erről majd a film mesél.

A Lego kaland 2 továbbviszi azt a stílust, amit az elődje elkezdett: különböző kultfilmes utalások (pl. Mad Max, Star Wars, Gyűrűk Ura), továbbá kiparodizálja a lehető legtöbb filmes klisét, amit másfél óra alatt ki lehet. Szóval ez is egy rendkívül szórakoztató darab, körülbelül minden jelenetre jut legalább egy poén. Ami viszont itt hiányzott, az a mélyebb üzenet, ami nem csupán egy tanulság, de egy társadalomkritika. Tanulsága persze ennek is van, de a legtöbb agymenés itt inkább megmaradt agymenésnek, semmi többnek. Ettől persze ez is egy szeretnivaló kis mese; a zene, a karakterek és ahogy már említettem, a poénok is még mindig a csúcsra vannak járatva. 

Mindenkféleképpen érdemes megnézni, de egyvalamivel tanácsos tisztában lenni: attól még, hogy valami animációs film, az nem jelenti azt, hogy gyerekeknek való. Bár semmi ártalmas jelenet nincs a filmben, de szerintem jó, ha a viccek és az utalások felét fogja érteni egy 7-8 éves. 

Én még szívesen beülnék egy még egy trilógiát lezáró epizódra, de ennél lejjebb már ne nagyon adjanak, mert, bár ez a minőség még teljesen elfogadható, könnyen át lehet esni a ló túlsó oldalára, amikor már felborul az egyensúly a letisztultság, a poénkodás és a mondanivaló között.

ÉRTÉKELÉS: 10/7.5

Az idei tavasz a szuperhősfilmekről szól. Március elején jött a Marvel Kapitány, amit most a Shazam! követett, annyi különbséggel, hogy az utóbbi DC-s. 

Az utóbbi időben megjelent DC filmek enyhén szólva is megosztóak voltak mind a kritikusok, mind a laikus filmnézők körében (Az acélember, Öngyilkos osztag), talán a Wonder Woman és az Aquaman volt az, ami igazolta, hogy van még esély a javulásra. Erre a javuló tendenciára akadt is egy friss bizonyíték, a Shazam!.

A történet egyszerű és követhető, egy tipikus szuperhősfilm elemeiből épül fel: egy nehéz sorsú, árva gyerekből, Billy Batson-ból (Asher Angel), kiválasztott lesz, szuperképességekre tesz szert (jelen esetben például repül, gyors és emberfeletti ereje van), és végül szembe kell szállnia a gonosszal, Dr. Sivana-val (Mark Strong), aki a gyerekkorában szerzett sérelmeket akarja a világon megbosszulni. Az egyedisége a történetnek az, hogy a kis Billy mikor a "Shazam!" kimondásával köpönyeges szuperhőssé válik, egyúttal felnőtt bőrbe is bújik (Zachary Levi). Ennek ellenére belül ugyanúgy gyerek marad és a filmnek az az egyik legnagyobb érdeme, ahogy bemutatja a "nagybetűs" szuperhőssé válást.

Az eddig csakis horrorokat rendező David F. Sandberg (Annabelle 2, Amikor kialszik a fény) ügyesen nyúlt a témához, s így sikerült is egy kellemes kis filmet a népszerű képregényhősről vászonra vinnie. Hangvételét tekintve ez egy humoros és könnyedebb darab, ám itt sem marad el az izgalom és a dráma. A karakterekkel azonban volt némi problémám. Egyik sem nőtt igazán közel a szívemhez, néha-néha idegesítőek voltak és a poénok sem működtek mindig olyan jól, mint kellett volna.

Nem vállalt nagy kockázatot a film semmiben sem, viszont hozta azt a szintet, ami elvárt. Pörgős, látványos és szórakoztató volt, egy kis tanulsággal megfűszerezve. Ha a DC-től még több ilyet kapunk, mint a Shazam!, akkor elégedettek lehetünk, és újra érdemes lesz leülni egy DC film elé. 

ui: Arra gondoltam, hogy ezután számszerű értékelést is fogok adni, ahogy alább látjátok:

ÉRTÉKELÉS: 10/7  

Több, mint egy hete nem jelentkeztem új cikkel, és ahhoz képest, hogy eddig hetente akár két-három is kijött, most várni kellett másfél hetet egyre. El kell ismerni, hogy a fő ok az nem más, mint a Neverland elhagyása című dokumentumfilm. Hogy miért? Erre rögtön fény fog derülni.

Michael Jackson a 20. század (pop)zeneiparának az egyik legkiemelkedőbb alakja volt, teljesen megérdemelten. Rengeteg sláger köthető a nevéhez, a mozgásával is hatalmas népszerűségre tett szert... ja és pedofil volt - legalábbis sokak szerint. Ez a két részes dokumentumfilm (2x120 perc), ezt a kényes témát ragadja meg cseppet sem kesztyűs kézzel.

Még mikor Michael Jackson karrierje csúcsán volt, érték olyan vádak, hogy kisfiúkat molesztál. Ám mégis ez az ügy valahogy el lett tussolva (a filmben ez ki van fejtve) és igazából 2013-ban vallott színt az első, ma már felnőtt férfi, hogy ő is egyike volt az áldozatoknak (Wade Robson).

A dokumentumfilm "cselekménye" Wade Robson és Jimmy Safechuck (egy másik zaklatott) interjúi köré van felépítve, akik tabuk nélkül és részletekbe menően mesélik el a köztük és Michael között történteket és azok következményeit. Ezenkívűl nyilatkozik jópár családtag is (anyuka, feleség, tesó, nagymama stb.), ami azért jó, mert láthatjuk, hogy mások hogyan élték meg ezt a hosszú-hosszú időszakot (majdnem tíz év). 

Ez egy kőkemény téma, egy hozzá méltó tálalásban. Engem nagyon megviselt a film, szóval azt el kell ismerni, hogy nálam a Leaving Neverland elérte a célját. Sosem voltam Michael Jackson-fanatikus, persze elhallgatom a zenéit, de ennél semmi több. Viszont ez a maratoni hosszúságú dokumentumfilm(sorozat) olyan megterhelő és nyomasztó volt a számomra, hogy majdnem négy napba tartott végignézni. Nem is a szexualitással kapcsolatos tabunélküliség volt a legmegviselőbb, hanem inkább az, hogy ez az egész miként hatott a későbbiekben a családra és a különösen a két anyukára. 

Sok szkeptikus jön azzal (többnyire rajongók), hogy csak a pénz miatt lett ez a téma így felkapva és valójában nincs is kézzel fogható bizonyíték erre az egészre. Nekem, személyesen, elég hitelesnek tűnik ez a beismerő vallomás a srácok részéről, de ha esetleg mégsem igaz, akkor is azt mindenkinek el kell ismernie, hogy ilyenek vannak. Sőt lehet, hogy még rosszabbak is. Erről tudni kell, nem a szőnyeg alá söpörni, mert itt életek mehetnek tönkre és családok eshetnek szét.

Csakis nagyon erős idegzetűeknek ajánlom, akiknek gyerekük van, azokra ez különösen vonatkozik! 

Márciusban került mozikba az első olyan Marvel szuperhősmozi, amiben nő a főszereplő. Volt már természetesen női karakter kiemeltebb szerepben Marvel filmben eddig is, viszont a Marvel Kapitány az, ahol a teljes történet központjában egy szuperhősnő áll. 

Röviden a film két idegen faj háborúskodásáról (Kree-Skrull) szól, ami lassan eléri a Földet is, és tulajdonképpen Marvel Kapitány (Brie Larson) - eredeti nevén Carol - az, aki ebben a viaskodásban békét próbál teremteni, miközben a saját kilétéről, származásáról is próbál információkat gyűjteni, mivel a film elején még semmire sem emlékszik korábbi életéből.

Eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. A Marvel mozik között ez egy könyedebb és egyszerűbb darab, amivel nincs is semmi baj. Erre az egyik legjobb példa a Galaxis őrzői 1-2, csak az a különbség, hogy abban a szériában volt valami eredeti. A Marvel Kapitányban inkább klisék sokaságát láttam, teljesen közömbös karakterekkel (maga a főszereplő is teljesen feledhető, bár Brie Larson-t egy nagyon tehetséges színésznőnek tartom) és történettel. A legnagyobb csalódás azonban Nick Fury (Samuel L. Jackson) karaktere volt. Aki már legalább a Bosszúállók franchise-t látta, tudhatja, hogy Fury-tól a macska bügyürgetős (igen, van a filmben egy cica is), esetlen ügynök karaktere elég távol van. Rá eddig az volt a jellemző, hogyha ő megjelent, annak jelentősége volt. Itt viszont csak azért van ott, hogy legyen aki tolja a poénokat (vagy épp legyen kin röhögni), amik egyébként sokszor viccesek is. De tőle nagyon idegen. Nem mondom, hogy ne poénkodjon, de azért hülyét ne csináljunk már belőle. Fény derült arra is, hogy Fury miért félszemű... na az már csak hab volt a tortán.

A negatívumok ellenére akadtak dicsérnivalók is a filmben. A történet pörgős, csöppet sem vontatott, és egy olyan darab, ami a fiatalabbaknak készült inkább. Ennek azért örülök, mert a mai szuperhősfilmek nagy része a 16-os karikát már simán megkapja, és csak elvétve akad olyan (köztük ez), ami nem csak a nagyobbakat szolgálja ki. Továbbá ügyes húzás volt a kis utalás a Bosszúállókra a film közben illetve a végén. Körülbelül ennyiben ki is merülnek a pozitívumok sajnos.

Egy szó, mint száz, ne számítsunk valami nagy "wasistdas-ra", de akik nem rajonganak a Marvelért és egy kis kikapcsolódásra vágynak, azoknak valószínűleg nem lesz bajuk filmmel, de engem, mint Marvel film-kedvelőt, csalódásként ért.

A napokban jött ki Tarantino kilencedik filmjének, a Volt egyszer egy Hollywoodnak az első előzetese és ezen felbuzdulva összeállítottam egy szubjektív rangsort az eddigi filmjeiből. Azt tudni kell rólam, hogy hatalmas QT fan vagyok, szóval nagyon nehezen tudok a filmjei többségéről elfogultság nélkül nyilatkozni. Viszont azt meg kell hagyni, hogy neki is vannak kevésbé erős alkotásai, ezt majd a toplista mutatni is fogja. 

A listában 8 film fog szerepelni, mert bár a Kill Bill két részből áll, akárcsak a rendező, én is egy filmnek fogom venni őket. Kezdjünk is neki! 

8.hely: Grindhouse: Halálbiztos (2007)

Három ártatlan csaj, egy perverz pszichopata. Ez a felállás Tarantino 2007-es agymenésében, ami a '70-es, '80-as évek B-kategóriás filmjeinek a hangulatát idézi fel, méghozzá nagyon ügyesen. Ütős dumák, váratlan és véres fordulatok, kifogástalan színészi alakítások (Kurt Russell pszichopataként eszméletlen)  jellemzik, mindezt a trash műfajában, élvezhető módon. Ennek ellenére a cselekmény kicsit vontatott, néha már túl vannak tolva a monológok és a dialógusok, mert nem is vezetnek igazából sehova a történetben, csupán azt láthatjuk, hogy Tarantino élvezte a forgatókönyvet írni. Ugyanakkor QT filmjeiről általánosságban az is elmondható, hogy egy szűkebb réteget céloznak meg. Na a Grindhouse esetében ez méginkább igaz.

7.hely: Kill Bill 1-2 (2003, 2004)

A film, aminek címében benne is van, hogy miről szól. Ettől függetlenül, egy rendkívűl sokrétegű, izgalmas és komplex bosszúdráma, kidolgozott karakterekkel és felejthetetlen betétdalokkal. A probléma nálam ott kezdődött, hogy nem rajongok a szamurájfilmekért; és ez amellett, hogy bosszúfilm, szamurájfilm is egyben. A film első része elég kaotikusra sikeredett, erőszakból itt sem volt hiány és itt éreztem először azt QT filmnél, hogy csak giccsből fröcsög a vér. A második rész sokkal letisztultabb lett elődjénél, kevesebb akcióval, de annál erősebb drámával: erre a legjobb példa a végső nagyjelenet Bill házában.

6.hely: Django elszabadul (2012)

A modern western egyik gyöngyszeme a Django elszabadul. Bár Django karakteréről készült már film korábban, Tarantinonak sikerült egy olyan übercool westernt a bosszúról, a rassziszmusról és a hűségről a vásznakra rittyenteni, amiről még sokáig beszélni fognak. Időnkénti vontatottsága ellenére egy nagyon szórakoztató és adrenalinbomba a film, Christoph Waltzot, Samuel L. Jacksont és DiCapriót pedig csak imádni lehet (én inkább ezért adtam volna az utóbbinak Oscart, nem A visszatérőért). Talán, ha egy kicsivel rövidebbre vágják a filmet, még ütősebbre sikerült volna.

5.hely: Jackie Brown (1997)

Tarantino egyetlen filmje, ami Magyarországon a 16-os korhatárbesorolást kapta (a többi mind 18-as természetesen...), méghozzá okkal, mert ez egy sokkal nézőbarátabb és visszafogottabb alkotás a többihez képest. Talán épp ezért nem is annyira kedvenc és népszerű, mint egy Ponyvaregény például, de ezt is melegen ajánlom mindenkinek, mert Tarantinonak ez talán az egyetlen kimondottan kriminek nevezhető filmje. Ja, és benne van Robert de Niro -  itt még csúcsformában!

4.hely: Aljas nyolcas (2015)

Éppen, hogy lemaradt a dobogós helyezésről Tarantino legutóbbi filmje, az Aljas nyolcas. Ez egy kőkemény kamaradráma a havas Vadnyugatról, amit eredetileg QT a Django folytásának szánt, de közben rájött, hogy nincs sok cselekménybeli hasonlóság a kettő között, így lett belőle egy különálló film. Hivatalosan western a műfaja, én viszont inkább nevezném egy nagyon erős thrillernek, drámai és westernes elemekkel megspékelve. Meg merném kockáztatni, hogy Tarantino munkásságában ez eddig a legvéresebb darab, de valahogy nem lehetett komolyan venni azt a több liter spriccelő vért - és ez nagyon jól állt a filmnek. Majdnem három órás, de érdemes nekiülni és végigizgulni. (Zárójelben megsúgom, hogy fenn van a teljes film youtube-on magyarul, szóval nem kell kalózkodni.)

3.hely: Kutyaszorítóban (1992)

Többen is mondják, hogy az Aljas nyolcas sokat merített ebből a filmből, mert mindkettő kevés helyszínen játszódik, kevés szereplővel és itt is nehéz kiigazodni a karakterek szándékain. Tarantino első mozifilmje csupán 99 perces, ezzel a legrövidebb a nyolc közül. Azonban, ez pont elegendő idő arra, hogy egy parádésat szórakozzunk; tűpontos párbeszédek, váratlan fordulatok, kiismerhetetlen karakterek - garantált a tökéletes filmélmény.

2.hely: Becstelen brigantyk (2009)

Egy fikciós náci sztori Tarantinóval, Brad Pitt-tel és Cristoph Waltz-cal? Jöhet!! De még mennyire! Egy olyan történetet mesél el nekünk QT, amiről mi álmodni se mertünk volna, viszont az amerikai függetlenfilmek fenegyereke igen! Majdnem két és fél órás a film, de úgy elröppen ez az idő, hogy észre sem lehet venni. Ha már azt éreztük, hogy a rasszizmus kérdése a filmekben egyre inkább egy lerágott csont, akkor a Becstelen brigantyk megnézése után rá fogunk jönni, hogy tud még újat mutatni ez a műfaj. Lehet, hogy csak Tarantino ért ehhez, de ő nagyon!

1.hely: Ponyvaregény 

Azt hiszem, itt minden idők egyik legokosabb gengszterfilmjével van dolgunk, és nem csak azért mert Tarantino itt volt a "legtarantinósabb", hanem, mert ilyen logikusan és követhetően felépített, mégis rendhagyó időrendi sorrendben elkészített filmet ritkán látni. Majdhogynem minden második beszólás és jelenet már legendává nőtte ki magát, és azontúl, hogy ez a film is fantasztikus kikapcsolódás, ad a végére egy kis erkölcsi útravalót is. John Travolta élete alakítását nyújtja, és ezért is nagy tragédia számomra az, hogy ha manapság egyáltalán szerepel valamiben, az is értékelhetetlen. Mindemellett a Ponyvaregényben szinte mindenféle műfaj fellelhető, nagyon komplex és hosszú mozi, de kit érdekel ha egyszerűen nem lehet nem szeretni? 

Elvileg Tarantino még két filmet szeretne készíteni, az egyik a Volt egyszer egy Hollywood, ami most júliusban jön, a másik pedig egy Star Trek mozi, még jó sokára.  A tizedik filmjével tehát búcsúzni akar, de ez reméljük változni fog még az évek során (Daniel Day-Lewis is hányszor visszavonult már), mert belőle sosem elég.

A mai blogban egy frissen megjelenő filmről fogok írni, ami, bár világszinten 2018-ban jelent meg, itthon csak március 28-án kerül a mozivásznakra. Ez a remekmű nem más, mint a Testvérlövészek Jacques Audiard-tól, akiről talán eddig azért nem lehetett hallani, mert ez az első amerikai filmje. Nos, nagyon remélem, hogy ezután egyre többet hallunk felőle.

A western már nem annyira népszerű az utóbbi években. Ezt a filmmegjelenésekből lehet látni, hiszen már szerintem sokat mondok, ha évente egy bemutatásra kerül, azonban még ott van az a kevés gyöngyszem (Django elszabadul, Csontok és skalpok), amik igazolják, hogy ennek a műfajnak még ma is létjogosultsága van. A Testvérlövészeket is határozottan ezek közé a westernfilmek közé sorolnám, számomra ez egy nagyon kellemes meglepetés volt.

A történet két főszereplője Eli Sisters (John C. Reilly) és Charlie Sisters (Joaquin Phoenix), akik egy gengszter végrehajtói, azt a feladatot kapják, hogy az aranyásó Hermann Kermit Warm-ból szedjék ki sikerének titkát. Azonban a képbe kerül John Morris (Jake Gyllenhaal), akinek az a feladata, hogy a testvérpár kezére adja Warm-t. Morris-nak megesik a szíve az aranyásón és ahelyett, hogy teljesítené a kötelességét, inkább összeállnak és meglógnak. Az alapszituáció röviden ennyi, innen indul be a bonyodalom.

Ami miatt ezért a filmért ennyire rajongok elsősorban, az a humánussága. Nagyon rég láttam olyan westernt, amiben az érzelmek vagy az emberi értékek ekkora hangsúlyt kaptak volna. Az utóbbi időben inkább az akció és a tömény szórakozás volt a western velejárója - és bár ezzel nincs semmi baj - kellett már egy elgondolkodtatóbb és lélektanilag komplexebb darab is ebben a műfajban. És lám, meg is kaptuk! Ezenfelül izgalmas, akciódús, kitűnőek a színészi alakítások (itt Phoenix-et emelném ki leginkább) és nagyon szórakoztató, szóval a tipikus western elemekben sincs hiány egyáltalán. 

Mindenféleképpen nézzétek meg a Testvérlövészeket, mert maradandó élményt nyújt, szóval március 28-tól irány a mozi! 

Ui.: Talán már észrevehettétek, hogy nem írok spoileresen. Ez továbbra is így lesz, de ha esetleg mégis előfordulna, akkor azt jó nagy betűkkel (SPOILER) jelezni fogom, szóval kattintsatok bátran a cikkekre ezután is.

Ebben a blogban, mint múlt héten ígértem, rangsorolni fogom azt a nyolc filmet, ami az idei Oscaron a legjobb film jelölést kapta. Nem volt egyszerű dolgom a sorrend felállításával és nem azért, mert annyi jó film volt köztük, hanem inkább azért, mert szerintem idén ebben a kategóriában nagyon kevés kiemelkedő alkotás született.

Ahogy korábban már említettem, ez csak egy vélemény, nem kötelező vele egyetérteni, satöbbi, satöbbi...

8. hely: Fekete Párduc

Na ez volt az a film, amiről a mai napig gondolkozok, hogy mit keresett ebben a kategóriában. Ez egy Marveles szuperhősmozi, amivel egyébként semmi baj nincs, sőt, örülök ha egy-egy blockbustert is jelölnek (hiszen nem csak a komoly művészfilmek lehetnek jók), de akkor az üsse is meg azt a szintet. Nem gondolom, hogy a bőrszínnek kéne lennie annak, ami meghatározza egy film esélyességét az Oscaron. Kicsit furcsa, hogy eddig nem igazán volt jellemző a Filmakadémiára, hogy Marvel filmeket jelöljön, és lám, most jött a Fekete Párduc 99%-ban fekete szereplőkkel, és máris ott van az év legjobbjai között. Azonban félreértértés ne essék: NEM azzal van itt a probléma, hogy feketékről szól a film. Hanem inkább az az aggasztó, hogy ezen kívűl nincs más a filmben amit ki lehetne emelni. Egy teljesen feledhető történet, feledhető karakterekkel. Ha fehérekkel lenne tele, akkor is azt mondanám, hogy semmi keresnivalója a legjobb filmek között. (Végül szerencsére nem ez kapta meg az Oscart, mint legjobb film, de három továbbit egész megérdemelten be is zsebelt.) 

Ellenpéldaként lehetne mondani az 1962-es Ne bántsátok a feketerigót c. filmet, ami a feketékkel szembeni előítéletet mesterien mutatja be a 1930-as évek Amerikájában - 8 jelölésből 3-at meg is kapott teljesen jogosan, ajánlom is mindenkinek. A lényeg az, hogy ha egy film politikailag meg szeretne felelni és ráadásul az Oscaron is szerepelni akar, akkor az legalább egy picit gondolkodtassa el a nézőt azon a témán, amit feszegetni akar. Nálam ez nem jött át.

 7. hely: A kedvenc

Vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Gondoltam, hogy az Egy szent szarvas meggyilkolása rendezőjétől (Yorgos Lanthimos) nem egy átlagos kosztümös drámát fogok kapni, de míg az előbb említett film egy kőkemény pszicho-thriller (megjegyzem, nagyon jól sikerült darab), addig A kedvenc egy ugyanilyen köntösbe bújtatott kosztümös dráma. Lanthimos filmjeiről azt el lehet mondani, hogy vagy szeretni lehet őket vagy nem, de nincs középút, valamilyen reakciót ki fog váltani az emberből, akárcsak ez a mozi. Három nő szerelmi háromszögéről szól ez film (már ez elég abszurd), és azt meg kell hagyni, hogy a színészi alakítások szenzációsak voltak (Olivia Colman, Rachel Weisz, Emma Stone). A film végén viszont olyan nyomottságot és kimerültséget éreztem, ami nem nevezhető pozitív filmélménynek. Ezenkívűl a történet maga egyáltalán nem érdekfeszítő és éppen ezért néhol lassú és unalmassá válik a cselekmény. Akik elvetemült Lanthimos-rajongók, azok feltétlen nézzék meg, de nem éppen egy könnyen emészthető alkotás, ráadásul gyengébb kivitelben.

6. hely: Csillag születik

A Csillag születik, Bradley Cooper első rendezése, hatalmas port kavart mind a nézők mind a kritikusok körében. Nagyon sokan dicsérték, akikkel beszéltem a filmről, így gondoltam, hogy most már én is megnézem. Egy zenés romantikus drámáról van szó, amiben Cooper karaktere egy már befutott énekes (jobban mondva a kiégés szélén), aki felkarol egy kezdő énekes csajt (Lady Gaga). A film a kettejük viszonyát mutatja be, ami csöppet sem felhőtlen. Nekem főként a film első felével volt gondom. Ennnyire vontatott és nyálas (egyszerre!!) film első-felet már nagyon rég láttam. Azonban, mint mindenhol, csak itt a film felénél, itt is eljön a holdpont (annyit mondok, hogy esküvő). Ez volt számomra a legkínosabb jelenet, viszont ezután határozottan javulni kezdett a helyzet. A film második fele, sokkal erősebbre sikeredett, a vége nagyon megható és drámai lett, szóval itt le a kalappal mindenki előtt. További pozitívum a zene. Egyértelműen kijelenthető, hogy ebben a filmben hallhatjuk az év (ha nem az évtized) betétdalát, a Shallow-t. Cooper alakítása nagyon hiteles, mint kiégett, alkesz énekes, még kicsit sajnálom is, hogy nem ő kapta meg az Oscart. A film viszont így is egy felemás alkotás lett, ha azonban az első fele úgy sikerült volna, mint a második, akkor talán megkockáztatnék neki egy dobogós helyezést is.

5. hely: Alelnök

A Pancser Police, A nagy dobás és a Ron Burgundy-filmek rendezője Adam McKay most egy életrajzi filmmel állt elő, ami Dick Cheney (Christian Bale) életművét mutatja be. Cheney volt Bush elnöksége alatt az alelnök, és a film rávilágít arra, hogy mekkora befolyása is volt neki valójában - korántsem olyan csekély, mint azt mi elképzelnénk. McKay-nek van egy sajátos humora, kicsit fekete, kicsit morbid, ami itt is megjelenik, de sokkal visszafogottabban. Ettől lesz az Alelnök rendhagyó az eddigi életrajzi filmekhez képest, de valahogy itt nem volt meg az az áttörés, mint McKay korábbi filmjeinél. Kicsit néhol ellaposodott a film és a dumák sem voltak mindig olyan ütősek, mint azt tőle megszokhattuk. Ettől függetlenül egy nagyon szórakoztató mozi, a sztárgárda megint brillírozik (Christian Bale, Amy Adams, Same Rockwell, Steve Carell) és a McKay-hangulat hozza a kötelezőt.

4. hely: Bohém rapszódia

Mikor megtudtam, hogy Queen film fog készülni, nagyon örültem neki, mivel jómagam is sokat hallgatom őket gyerekkorom óta és mindig is kiváncsi voltam, hogy mi rejlik a kulisszák mögött. Brayen Singer (X-Men filmek, Közönséges bűnözők) rendezésében pedig kaptunk egy korántsem tökéletes, de annál szórakoztatóbb mozit a '70-es, '80-as évek egyik legmeghatározóbb bandájáról. Az együttes tagjait alakító színészek között nagyon jól működik a kémia, a kép és a látvány kifogástalan (figyeld: Live Aid koncert), és - bár ez elég egyértelmű - a zene sem utolsó. A probléma az a filmmel, hogy nem tudja eldönteni mi is akar valójában lenni: koncertfilm vagy Mercury-életrajzfilm? Pont ezért egyikben sem mélyül el igazán és így lesz belőle egy kicsit felszínes zenés film, ami szerintem nem elegendő, főleg azoknak, akik hardcore Queen rajongók.

3. hely: Csuklyások - BlacKkKlansman

Spike Lee (A belső ember) legújabb filmje az első afro-amerikai rendőr, Ron Stallworth (John David Washington) Ku Klux Klánba való beépülését mutatja be. Míg személyes találkozáskor a társa, Flip Zimmerman (Adam Driver) játsza a szerepet, addig a telefonon ő  adja a hangját a nyomozáshoz, tehát ketten hoznak össze egy személyt. Sok az izgalmas pillanat, ugyanakkor tökéletesen egyensúlyban van a humorral, amíből bőven akad a filmben. A karakterek már szinte önmagukban elvitték volna a hátukon az egész cselekményt, de a film sokkal több ennél. Az egyedüli bajom a BlacKkKlansman-nel az, hogy túlzásba esik a politizálással. Kedves Lee, mindenki érti a filmed mondanivalóját anélkül is, hogy mindenféle aktuálpolitikai példával előhozakodj, nem kell rátenni még egy lapáttal polgárpukkasztásból. Mert igen, a film vége az, és ez egyáltalán nem illett oda. Lehet komoly társadalomkritikája egy filmnek (sőt legyen!), de van egy határ, amit nem kell átlépni. Ettől eltekintve erősem ajánlom megnézni, mert egy nagyon tartalmas és élvezetes két óra vár mindenkire.

2. hely: Zöld könyv - Útmutató az élethez

Mivel erről a filmről már írtam részletesebben korábban, nem fejteném ki mégegyszer (a Facebook oldalamon lejjebbpörgetve megtaláljátok). Annyit azért hozzátennék, hogy látva a többi vetélytársat, egyáltalán nincs rossz kezekben a díj, mint azt korábban írtam. Ebben a mezőnyben ez tetszett nekem az egyik legjobban, de valószínű, hogy egy erősebb filmévben nem lenne ennyire a lista elején. 

1. hely: Roma

A dobogó legfelső fokán pedig nem más áll mint a Roma című film. Ennek a kritikáját is megtaláljátok a Facebookomon, tehát csak röviden annyi, hogy ez egy nagyon érzékeny és komoly alkotás, egy olyan történettel, ami cseppet sem világmegváltó, mégis varázslatos és humánus is egyszerre. Nem egy mindennapi film és ezért talán nem is lesz könnyen fogyasztható mindenki számára, de egy próbát mindenképpen megér, mert elsuhanni nem szabad felette.

Ez lett volna az ígért toplista, ha tetszett, akkor majd állítok még össze hasonlót más filmes témában. Az biztos, hogy sokkal időigényesebb meló, de remélem, hogy megéri. :) 

.