John Wick figurája váratlanul robbant be a köztudatba az 1. felvonással, ami átlépett egy olyan határt, amit az eddigi akciófilmek vagy nem mertek, vagy nem akartak. Éppen emiatt a gátlástalansága és brutalitása miatt lett nagy sikere sokak körében, és borítékolható volt, hogy hamarosan érkezni fognak a folytatások. 

Még mielőtt azonban belekezdenék a "félelmetesen komoly" című Parabellum kivesézésébe, le szeretnék szögezni valamit. A John Wick filmeket nem a cselekmény komplexitása és a karakterek árnyalt kidolgozása miatt kell szeretni. Ennek fényében olvassátok és raktározzátok az irományomat, majd nézzétek a filmet.

Ahogy a második etap, ez is szinte rögtön felveszi az előző részben történtek fonalát. Wicknek (Keanu Reeves) menekülnie kell, mert súlyos szabályokat szegett meg, a vérdíj a fején 14 millió dollár. Tehát nem meglepő, hogy sokak fantáziáját megmozgatta ez a magas összeg, s már-már a világ összes bérgyilkosa és gengsztere elől menekülnie kell. A filmben tulajdonképpen egy jó hosszú menekülésnek és csatározásnak lehetünk szemtanúi Wick és az üldözői között. A legnagyobb veszélyt a Hight Table jelenti, ami minden - többek között underground - szervet felügyel és befolyása mérhetetlen.

Ismét elmondható, akárcsak az elődjeiről, hogy az akciójelenetek kiválóak. A verekedések, a lövések, az autós üldözések mind-mind hibátlanok. Lehet abszurd ilyet mondani olyanra, ahol emberek hullanak, de a profi kivitelezés olyan magasfokon művelve, hogy egyszerűen élvezet nézni. A zene továbbra is nagyon ütős és menő, a Vivaldi-részlet kicsit az Oldboyra emlékeztetett (nem tudom, hogy direkt rakták-e bele), de a Parabellumnak is jól állt. 

A probléma egyik fő okozója a 130 perces játékidő. Enyhén szólva is túl lett nyújtva a sztori, és, bár az akciók önmagukban megállják a helyüket, azok is hosszabbak a kelleténél és emiatt néhol unalomba fullad a cselekmény. A másik problémám az alkotással a filmnek eddig egy általam fényezett és dicsért részében rejlik, az akciókban. Annyira kreatív és látványos akart lenni (sokszor sikerült is), hogy inkább komikus volt az egész, mint komolyan vehető. A történet végére pedig egy elég olcsó megoldást választottak, ami... nos, tovább csorbította a film komolyságát.

Mindent összevetve, kapunk egy erős adrenalinbombát, ami a maga nemében egy teljesen korrekt és élvezhető darab. Nagy durranásra viszont ne számítsunk. 

ÉRTÉKELÉS: 10/7

Ha eddig azt hitte bárki is (kötve hiszem, hogy sok ilyen van), hogy a Végjátékkal ér véget a képregény filmsorozatok talán legnagyobb és legnépszerűbb folyama, akkor téved. Mikor megtudtam, hogy júliusban érkezni fog még egy Pókember-mozi, ami a valódi lezárásnak lett beharangozva, bevallom, kicsit megijedtem. Főleg azután, hogy láttam a Végjátékot, ami számomra a tökéletes befejezés volt. Ezzel szemben viszont azzal is tisztában voltam, hogy a sok "kiöregedő" szuperhős (Thor, Amerika Kapitány, Vasember) mellett akadnak olyanok is, akik iránt szintén sokan rajonganak és elbírnának még jó néhány filmet. Többek között ilyen Peter Parker (Tom Holland). 

Az Idegenben már természetesen Thanos legyőzése és Vasember halála után játszódik. Peter kezd visszaszokni a hétköznapokba, az osztályával egy Európai kirándulásra indulnak, ahol aztán végül nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt a mi hősünk elképzelte. Ahelyett, hogy MJ (Zendaya) szívét elnyerje, a S.H.I.E.L.D., tehát Nick Fury (Samuel L. Jackson) hívására ismét szembe kell szállnia egy természeti/természetfeletti (ezt ki-ki döntse el) erővel, ami első látásra egyszerűnek tűnik, ám hamarosan kiderül, hogy mégsem az. Peterrel közösen Quentin Beck, más néven Mysterio (Jake Gyllenhaal) is megküzd a lényekkel, akivel világi spanokká válnak. A valódi bonyodalmat azonban Tony Stark Peterre hagyott szuperszemüvege okozza...

Röviden összefoglalva, kapunk egy korrekt Pókember-filmet. Ahogy a Hazatérés, ez is a tinifilmek közé sorolható, amik között egyébként jól megállja a helyét. Meg van benne a kellő mennyiségű romantika, akció és dráma, amennyi a tizenéves korosztálynak szórakozást nyújt. Tom Holland még mindig a legalkalmasabb Pókembert megformáló színész és Jake Gyllenhaal is tökéletesen beleillik a képregényfilmek univerzumába annak ellenére, hogy őt nem ebben a műfajban szoktuk meg.  

A film egyik hibája ismét a főgonosz karaktere volt. Több Marvel filmben is láthattuk már, hogy nem tisztázódott igazán a motivációja, vagy ha tisztázódott is, baromság volt, s ez itt sem lett másképp. Túl lett misztifikálva és bonyolítva az egész (éppen ezért nem is kötött le igazán), és, bár az akciójelenetek kifogástalanok, valamiért jobban érdekelt az MJ és Peter között kibontakozó románc (ami tényleg nagyon aranyos volt), mint a világ megmentése. És ez egy szuperhősfilmnél elég nagy baj. A másik bökkenő lehet, nem is akkora bökkenő, de nekem fájt az is. A két post-credit scene (stáblista utáni jelenet). Ezekről tényleg hiba lenne egy szót is mondani, mert a valódi csattanót ezek adják. És milyen kár! Ezek nélkül sokkal jobban szerettem volna az Idegenbent. 

Mindent összevetve, egy élvezhető kis filmet kaptunk kisebb-nagyobb hibákkal, szóval nem kell várni valami hatalmas csodát, de egy mozit megér. Hogy volt-e rá szükség a Végjáték után ráadásnak? Nem vennék rá mérget.

ÉRTÉKELÉS: 10/6,5

Ui.: Hamarosan érkezünk a Mozikoponyák Podcast csatornára egy Pókember: Idegenben spoileres kibeszélővel, ahol részletesebben elemezzük a látottakat. 

A Bohém rapszódia után nem sokkal (idén júniusban) érkezett a mozikba a Rocketman, amiről talán gondolhatjuk azt, hogy az elkészítésében a Queen-film anyagi sikere volt döntő, ám ez korántsem igaz, ugyanis a két film forgatási ideje körülbelül egy időszakra tehető. A filmet Dexter Fletcher rendezte, aki szinte ugyanezzel a stábbal készítette el az Eddie, a sast is.

Ha esetleg valaki még nem jött rá a címből, a Rocketman Elton John (Taron Egerton) életének egy fontos szakaszát mutatja be rendkívül egyedi módon. A filmben végigkísérhetjük Elton karrierjét a felcseperedésétől egészen az elvonóig, tehát betekintést nyerünk az énekes életének legsokszínűbb és hullámvölgyekkel (bár inkább völgyekkel) teli periódusába. 

Az egyediségét többek között az őszinteségének köszönheti az alkotás. Míg a Bohém rapszódiánál kaptunk egy kiszínezett és elferdített mesét, addig a Rocketman nem rejt véka alá semmit. Kőkeményen szembesíti a nézőt Elton függőségeivel, nehézségeivel és a körülötte lévő emberekkel (barátok, munkatársak, családtagok) való viszonyaival. Egy valamit megtanulhatunk a filmből: Elton nagyon nehéz eset volt, az őt körülvevők pedig vagy szemetek vagy teljesen hülyék. Talán a nagyiról (Gemma Jones) és a szövegírójáról (Jamie Bell) nem volt elmondható ez, de az egykori párjáról, John Reid-ről (Richard Madden, alias Robb Stark) és szüleiről annál inkább. 

A zene természetesen nagyon jó, és ezt azért emelem ki, mert eddig nem igazán hallgattam Elton Johnt - a film után viszont rögtön meghallgattam jó pár számot tőle. Dicsérendő továbbá Taron Egerton hangja: ahogy az megszokott, általában az eredeti hang van bevágva az éneklős jeleneteknél, itt viszont Egerton ezt is bevállalta (ahogy sok mást is...), és hibátlanul is működött. 

Hibák azonban itt is akadtak. A történetmesélés számomra kaotikus volt és összecsapott. Hiányoztak az átmenetek a jelenetek között és éppen ezért a drámaiság sem működött tökéletesen. Kicsit azt éreztem Elton karakterével kapcsolatban, hogy megismertem, de mégsem. Tudom, hogy ezt így nehéz megérteni, ehhez látni kell a filmet. Sokat mutatott film, de bizonyos momentumok felett, amik fontosak lettek volna, mégis könnyedén átsuhant. Ezenkívül a film utolsó harmadában Egerton kezdte kicsit túltolni ezt az Elton-féle ripacskodást, ami már inkább a kicsit zavaró és kínos kategóriába csusszant át, mint a hitelesbe. 

Egy szó, mint száz, nagyon nehéz összehasonlítani a Rocketmant a Bohém rapszódiával, de meg kell hagyni, hogy az előbbi nekem jobban tetszett. Van egy hangulata, amit nehéz szavakkal leírni, de az igaz rá, hogy magával ragadja az embert és szórakoztatóvá teszi ezt a szűk két órát. 

ÉRTÉKELÉS: 10/7

A mai toplistás blogban összegezni fogom (NEM RANGSOROLNI) azokat a karaktereket, akiket azért imádunk a leginkább, mert badassek. Amint megjelennek a filmvásznon, ők uralják a jelenetet és csak pislogunk, hogy a menőséget meddig lehet még fokozni. Ebben a listában már nincs első és utolsó helyezett, mert valamelyikük valamiben mindig überelné a másikat. Ahogy már említettem, ez csak az én véleményem, és így bizony lesznek olyan ikonikus alakok, akiknek sajnos már nem jutott itt hely. Ezenkívül figyelembe vettem azt is, hogy csak olyanok szerepeljenek a listában, akiknek a filmje is jó. (Szóval Chuck Norris-ra például ne számítsatok.)

Han Solo - Harrison Ford (Csillagok háborúja IV, V, VI)

Ki más lenne a Star Wars univerzum legmenőbb alakja, ha nem Han Solo? És itt most nem az új Solora gondolok (Alden Ehrenreich), aki, bár nem hozott szégyent elődjére, meg sem közelítette Harrison Ford játékát, ami talán nem is elvárható. Minden második megszólalása legendává nőtte ki magát mára, akárcsak a félmosolya.

John McClane - Bruce Willis (Drágán add az életed) 

Karácsonyaink egyik fő összetevője a Die Hard-filmek első része. McClane jött, látott és győzött nem egy ellenfél ellen, hanem egy egész terrorista banda ellen, akik nem mellesleg egy egész fegyverarzenállal voltak felszerelkezve McClane egyszerű szolgálati fegyvere ellen. De ő csak ennyit mondott: "Yippee-Ki-Yay, Motherf*cker!"

Max Rockatansky - Tom Hardy (Mad Max - A harag útja)

Tom Hardy az a színész, aki (kis túlzással) bármelyik filmjében imádnivaló, ha jót, ha rosszat játszik. Nehéz volt kiválasztanom a számomra legkedvesebb alakítását, de végül a sivatag urának megformálása mellett döntöttem. Lehet azt mondani, hogy elfeledkeztem Mel Gibsonról, de ez korántsem igaz. Filmileg ez lett a legkiemelkedőbb (talán Az országúti harcossal vetekszik egy kicsit) és Tom Hardy nem megcsúfította, hanem megkoronázta Max Rockatansky személyét és legendáját.

Joe - Joseph Gordon-Levitt (Looper - A jövő gyilkosa)

Joseph Gordon-Levitt szimpatikus színész volt nekem mindig, de a Looperig az volt vele kapcsolatban az érzésem, hogy egy kicsit biztonsági játékot a játszik a szerepeivel. Ebben a filmben viszont levetkőzte magáról ezeket a béklyókat (életben nem használtam eddig ezt a szófordulatot) és olyan ultrabadass alakítást penderített a vásznakra, hogy csak néztem. Külön dicséret Levitt sminkesének, mert remek munkát végzett.

Jordan Belfort - Leonardo DiCaprio (A Wall Street farkasa)

Ki más ne lenne a tíz kiválasztott között, mint a brókerek királya, Jordan Belfort? Bár életműve inkább mondható tragikusnak, mint sikeresnek (ha a végeredményre gondolunk), de az addig elvezető út telis tele volt olyan momentumokkal, amiknél szó szerint leesett az ember álla, hogy meddig el tud menni ez a csávó. Hatalmas dumák, csajok és kokó... Nem példaértékű és követendő, de ennek a nézését nevezném bűnös élvezetnek.

Tony Stark/Vasember - Robert Downey Jr. (MCU)

Mivel a Bosszúállók-sagának az egyik központi alakja Tony Sark, nem sorolom fel az összes filmjét. Talán abban mindenki egyetért, hogy Tonyt a lazaságáért, humoráért és flegmaságáért szeretjük. Új színt vitt a szuperhősök világába, aki nem mellesleg az egyik legnagyobb karakterívet járta be a filmei során.

Bébi - Ansel Elgort (Nyomd, bébi, nyomd)

Edgar Wright legutóbbi meglepetésében majdnem mindenki menő, de most Bébit emelném ki. Hallássérült srác, aki rohadt jól vezet (lásd: nyitójelenet), szótlan, de mégis erős a jelenléte, ügyesen udvarol és kitűnő a zenei ízlése. Végül, de nem utolsó sorban, jó volt Ansel Elgortot valami más szerepben is látni.

Vincent Vega - John Travolta (Ponyvaregény)

Az az igazság, hogy már csak Tarantino karaktereiből össze lehetne állítani egy top 10-es "legmenőbb filmes karakterek" listát, de az úgy túlságosan egysíkú lenne. Egy hőst azonban mégis kiemeltem, aki nem más, mint a kicsit mélabús, Hollandiát megjárt és táncos lábú bérgyilkos, Vincent Vega. Elég csak megszólalnia és már azt érezzük, hogy legszívesebben mi is belebújnánk egy elegáns öltönybe, amiben aztán megtáncoltatjuk Mia Wallace-t. 

Driver - Ryan Gosling (Drive - Gázt!)

A cikk elején azt ígértem, hogy nem fogok rangsorolni a karakterek között, mert felesleges, de itt kivételt fogok tenni. Arra jutottam, hogy Driver minden idők legmenőbb filmes alakja. Baromi jó sofőr, fontos neki a család és az ártatlanok védelme, határozott és egyáltalán nem lebegteti a száját. Élvezet nézni, amit művel a vásznon, ehhez viszont nagyban hozzájárul a film kitűnő megrendezése (Nicolas Winding Refn) és Ryan Gosling személye.

Imperator Furiosa - Charlize Theron (Mad Max - A harag útja)

Méltán nevezhető a sivatagok királynőjének, aki tökéletesen illik Max szikár és nyers személyiségéhez. Bár egy rendkívül markáns és harcias nőszemélyről van szó, nem veszíti el nőiességét, sőt! Gusztustalan orraládörgölés helyett diszkréten és egyedi módon mutatja be a film Furiosán keresztül a nők szerepét ebben az elfajzott világban.

A Marvel-gyár továbbra is termeli a filmeket, s ezt más sem igazolja jobban, mint ez a júniusi megjelenés. Ez már idén a harmadik Marvel-film (Marvel Kapitány, Bosszúállók: Végjáték). Az elsők Matthew Vaughn-tól, majd Bryan Singer Az eljövendő múlt napjai-ja szerintem a Logan - Farkas mellett a mutánsszéria legkiemelkedőbb darabjai, viszont az Apokalipszissel a minőség elkezdett romlani. Sokan úgy voltunk akkor még vele, hogy egy kis botlás még belefér, de, hogy őszinte legyek, most már látom, hogy ez nem botlás volt, hanem hasraesés. 

Sötét Főnix karakterét a képregények mellett az Az ellenállás végéből lehetett eddig főként ismerni és már ideje volt, hogy egy friss mozit is csináljanak belőle, ami egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek. Nyitójelenetnek megkapjuk azt, ami jórészt az előzetesben is benne van: a kislány Jean Grey (Sophie Turner) éppen szüleivel utazik valahova, amikor váratlanul egy kisebb félreértés végett Jean balesetet okoz, amiben a szülei szemmel láthatólag meghalnak. Mint azt sejteni lehet, a különleges képességeinek volt betudható ez a tragédia, amiket egyelőre nem igazán tudott kontrollálni. Innentől kerül Xavier (James McAvoy) mutáns iskolájába, ahol felcseperedik és kiismeri erejét. Azonban egy "kisebb" baleset végett váratlan változások sokasága jelenik meg Jean viselkedésén, ami végül a lázadásáig vezet el. 

Az alaptörténet egész érdekesnek tűnhet, hiszen a rosszá válás folyamata mindig izgalmas, ugyanakkor szomorú. Viszont ebben az esetben érdemes hinni a pletykáknak: a Sötét Főnix nem jó film, X-Men filmként nem is beszélve. Lehet, hogy bele kéne már törődnöm, de egyszerűen nem tudok. El kéne fogadnom, hogy a feminizmus pofátlanabbnál pofátlanabb módon való tálalása a Disney-nél manapság menő. Végül is, felesleges ezen őrlődni, én úgysem tehetek semmit. Viszont ez a film már tényleg átlépett egy határt. Nem szeretném részletezni, csupán egyetlen egy mondatot idézni Raventől (Jennifer Lawrence): "Egyébként, itt a nők azok, akik megmentik a férfiakat, szóval talán lehetne a csapat neve X-Women." Köszönjük. 

A másik hiányossága a filmnek az, hogy a főbb karakterek nagy részének sokkal mellékesebb szerep jutott, akárcsak például Magnetónak (Michael Fassbender). Értem én, hogy a történet a Sötét Főnixről szól leginkább, de ennek nem kell azt jelentenie, hogy a többiek, akik miatt szerettük az egész szériát, csupán akcióhősként asszisztáljanak a történésekhez. A cselekmény teljesen átlagos, nem buta, de ne is várjunk egy Logan mélységű és egy Eljövendő múlt napjai komplexitású darabot - akciófilmként jól működik. A látvány és az akciójelentetek megkoreografálása tökéletes, az alakítások is rendben vannak (bár a főszereplők mellőzése miatt annyira nem tudtak, főleg a film második felében, kibontakozni). Sophie Turner-nek remekül áll a gonosz, ugyanakkor esendő karakter, de nagyon remélem, hogy ennél jobb filmekben is kamatoztatni fogja tehetségét.

A Sötét Főnix egy bosszantó csalódás, ami (bár az Apokalipszist azért túlszárnyalja) nem méltó befejezése ennek az előzmény tetralógiának.  

ÉRTÉKELÉS: 10/5

Nagy port kavart 2008-ban a Taj Mahal Hotel elleni terrortámadás, amit 10 iszlamista vitt véghez Indiában. Mivel akkor még 10-11 éves voltam, nem annyira maradt meg bennem, éppen ezért ennek a filmnek köszönhetem, hogy jobban megismerhettem ennek a kegyetlen mészárlásnak a történetét.

2008. november 26-án Mumbai pályaudvarán puskalövések dördültek, ezután nem sokkal egy étterem is felrobbant, majd a Taj Mahal Hotel lett a soron következő. Mumbai talán legpatinásabb szállodájáról volt szó, ahol a földkerekség leggazdagabb emberei fordultak meg, tehát nem "csak" emberi áldozatokkal, de hatalmas anyagi veszteségekkel is járt ez az akció. A Hotel Mumbai, ahogy a címéből is sejthető, leginkább az itt megtörtént eseményekre fókuszál, a vendégek (Armie Hammer), a vendéglátók (Dev Patel) és a terroristák (Amandeep Singh) perspektívájából. Most csak a legismertebb neveket emeltem ki, természetesen ennél sokkal több karakter sorsát kísérhetjük végig, akik egy órája még nem is sejtették, hogy a világ egyik legnagyobb luxusszállodájában az életüket kell menteni. 

A Hotel Mumbai egy kőkemény thriller. A film háromnegyedén keresztül lélegzetvisszafojtva követtem az eseményeket (na jó, ez egy kicsit költői túlzás), csupán a történet néhány pontján bejátszott hírtudosítások közben, illetve a fináléban fújhattam ki magam. A feszültség adagolását és a dramaturgiát remekül építette fel a rendező (Anthony Maras), és ez főképp annak volt köszönhető, hogy mindennek volt tétje. Nem lehetett érezni azt, hogy x és y karakter biztosan megmenekül (legalábbis a film nagy részében). Jelen volt a bizonytalanság és a brutalitás, ami különösképpen fokozta az izgalmakat, és hitelt adott a látottaknak. 

A finálé viszont kicsit a visszájára sült el és talán éppen ezért nem tartom egy tökéletes valós eseményt feldolgozó drámának. Spoilerezni nem fogok (bár valós eseménynél ezt a kifejezést használni elég abszurdnak tűnhet), de a végével kicsit az volt a problémám, hogy az a bizonytalanság és az a mérhetetlen fokú életszerű szemléltetés itt elmúlt/nem működött (ennyit elárulok: az anya sorsát figyeljétek). Ugyanakkor a legvége ennek ellenére valahogy olyan megható és szép, hogy, bár lehet nem így történt teljesen minden, én mégis megkönnyeztem. Az alakítások egytől egyig kifogástalanok: a terroristák, a civilek, a dolgozók és a rendőrök mind hitelesek.

Mindenképpen ajánlom a Hotel Mumbai-t, de csakis erős idegzetűeknek, mert nagyon felkavaró!

Ui: Bár itt Magyarországon 2019 áprilisában debütált a mozikban, az USA-ban már 2018-ban megjelent. (Én a hazai megjelenési időpontokat veszem figyelembe.)

ÉRTÉKELÉS: 10/9

Az utóbbi években egyre több képregény film jelenik meg. Vannak, akik ennek örülnek, vannak, akik kevésbé. Magamat inkább az előbbi kategóriába sorolnám, de valahol meg tudom érteni azokat a moziba járókat is, akiknek már elegük van a szuperhős filmek áradatából. Engem elszórakoztatnak ezek a filmek, és ameddig legalább ezt a szintet hozzák (itt most főként a Marvel-filmekre gondolok), addig nincs okom panaszra. 

A mai blogomban egy tavalyi filmről fogok írni, aminek a címéből már sejthető, hogy egy szuperhős moziról lesz szó. Azonban lesz egy kis eltérés: itt szó szerint egy Pókember-képregénynek a vásznon/képernyőn való megelevenedésének lehetünk a szemtanúi. Természetesen ez egy animációs film, másként nem is lenne hiteles a képregény ábrázolás.

A történet röviden annyi, hogy egy átlagos tizenéves srácot, Miles Morales-t (tehát NEM Peter Parker-t) megcsípi egy ugyanolyan pók, mint Parker-t. Eközben kiderül, hogy nem ő az egyedüli "áldozat" Pókemberen kívül, aki kapott a pók "szérumából", hanem akadnak mások is ilyen képességekkel felruházva. Megjelenik továbbá a főgonosz is, akinek az érdekei úgy kívánják, hogy elpusztítsa az egész Földet...

Azért is dicsérendő ez a film, mert alapból én sosem rajongtam a Pókember-filmekért. Elég bugyutának találom őket és az igazat megvallva, nekem a karakter is elég idegesítő (bár a Bosszúállókban és a Polgárháborúban nem zavart egyáltalán). A Pókverzum esetében is hasonlót éreztem, mint a zárójelben említett filmeknél: nemhogy nem idegesített, de még kifejezetten szórakoztatónak és menőnek tartottam. Természetesen itt is Peter lesz Miles mellett a másik központi szereplő, és meg kell hagyni, nagyon jó kis duót alkotnak (ami aztán kibővül még pár személlyel). Rendkívül pörgős és vicces a cselekmény, ugyanakkor akadnak kifejezetten drámai jelenetek is a történet során, amik nagyon meghatóak. Az apa-fia viszony szemléltetése az egyik legmegindítóbb ebben a kis történetben, sok dráma (vagy annak szánt film) tanulhatna tőle. 

A vizuális megjelenítés külön említést érdemel. Ahogy korábban írtam, egy képregény alakul át mozgóképbe a szemünk előtt. A megvalósítás majdhogynem hibátlan, a színek, a rajzok kifogástalanok, továbbá a történetmesélés is hajaz a képregények kissé zavaros, ugyanakkor koherens stílusára. Néhol viszont már az akciójelenetek túl tömények és átláthatatlanok voltak, de ettől függetlenül mind dramaturgiailag, mind szakmailag kitett magáért a Pókverzum. Bár nekem a személyes kedvencem a Kutyák szigete volt az idei animációs filmek Oscar mezőnyében, megérdemelten zsebelte be szuperhősünk a legjobb animációs filmnek járó díjat, mert azontúl, hogy ebben a kategóriában is maradandót alkotott, a szuperhős filmek műfajához is hozzáadott valami újat.

Akik nem szeretik a képregény filmeket, azoknak egyáltalán nem ajánlom, viszont a többieknek kötelező!

ÉRTÉKELÉS: 10/8 

Jordan Peele a Tűnj el! című filmjével robbant be a mozigyártás világába, ami szerintem 2017 horror filmje volt, és műfajtól függetlenül is kitűnt az akkori év filmrepertoárjából. Azért is kedveltem ezt annyira, mert egyébként nem rajongok a horror filmekért. A Tűnj el! viszont árnyaltabb volt jóval, mint egy tipikus paráztatós-körömrágós horror-thriller, köszönhetően ezt a kreatív és eredeti történetnek, az intellektusának (már ha lehet ilyet mondani) és a profi rendezésnek.

Nem is kellett sokat várni, idén márciusban érkezett is az újabb Peele-adag, melynek címe, a kicsit sem Google-kereső barát Mi. Az alaptörténet nem bonyolult, adott egy négyfős amerikai család, akik kimennek a nyaralójukba kicsit kikapcsolódni, azonban az anyukának, Adelaide-nak (Lupita Nyong'o) egyre megerősödik egy kiskorában szerzett traumájának az emléke. A feszültség érezhető már itt is, viszont éjszaka jön el az a pont, amikor kicsúcsosodik. A kert bejáratánál megjelenik egy szintén négyfős család, akik külsőleg teljesen ugyanúgy néznek ki, mint hőseink, csak éppen piros egyenruhát viselnek és olló van a kezükben. Gyorsan "átveszik az uralmat" a nyaraló felett, és a nyaralásnak tervezett kirándulás terrorrá válik.

Ahogy a rendező előző alkotása, ez is rendkívül egyedi darab. Az egyik legnagyobb érdeme az, ahogy a feszültséget adagolja. A film végig fenntartja a bizonytalanságot, nincs üresjárat és a katarzis(ok) is drasztikus(ak) és hatásos(ak). Nagyon leköti a nézőt a történet folyása, mert, bár a film elején egy átlagos home invasionnek tűnik az egész, Peele hamar "kiábrándít". Ez egy komoly társadalomkritika, ami olyan morális kérdéseket feszeget, mint az elnyomásból való kitörés vagy emberi természet kétoldalúsága. Számomra nem volt könnyű ezeket az üzeneteket értelmezni, de idővel (és egy kis utánanézéssel) meg lehet emészteni a látottakat. Nem feltétlen azért, mert olyan kegyetlen és brutális (na jó, azért is), hanem, mert maga a téma nem egyszerű és talán az ember nem is szívesen gondol bele ilyenekbe. Az alakítások remekek, itt főként a korábban említett Lupita Nyong'o-t emelném ki, aki eszméletlen hitelességgel hozza a kissé paranoid, de szerető anyát és az elvetemült pszichopatát, viszont a többiek esetében sincs semmi kivetnivaló.

Ami nagy hibája volt a filmnek, az a logikátlanság. Itt egy misztikus filmről van szó, ahol főként nem árt ügyelni a következetességre, és ebben az esetben sajnos néhol elmaradt. Elsőre nem zavaró, de ha kicsit elgondolkodunk, rögtön szembetűnővé válnak ezek a botlások. A férfiak - mint manapság Hollywoodban ez egyre gyakoribb - bárgyúnak és butuskának vannak bemutatva, a nők pedig határozottnak és bölcsnek, amivel egyébként semmi gond nincs, csak azt nem értem, hogy miért kell az ellenkező nemet így beállítani. Mindegy, erre szerintem értelmes választ nem fogok kapni sosem.

Végezetül, Jordan Peele további munkásságát feltétlen szemmel kell tartani, mert nagy tehetség rejlik benne és azt ki is használja. Mindenképpen maradandó filmélményben lesz részünk, mind horrorként, mind drámaként jól működik a Mi. Bár a képzeletbeli toplistámon az elődjét nem tudta überelni, megéri nekiülni megnézni, mert ritka az ilyen alkotás ebben a műfajban.

ÉRTÉKELÉS: 10/8

Idén júniusban érkezik a mozikba a Toy Story 4, aminek az előző részei sokunk gyerekkorát színezték ki. Nem is véletlen, hogy nagy izgalommal várjuk az új etapot, hiszen nosztalgiázni jó (bár remélem ennél azért többet kapunk majd). Ezen felbuzdulva, előszedtem gyerekkorunk másik kedvencének a folytatását, A hihetetlen család 2-t, ami még tavaly nyáron debütált.

Az első részben megismerhettük Mr Irdatlant és családját, akik mindannyian különböző szuperhős képességekkel rendelkeznek, de a gonosz rendszer nem engedi, hogy űzzék a hivatásukat. Persze ez nem marad sokáig így, ugyanis hamarosan ismét a testhez álló szuperhős-gúnyájukba kell bújniuk.

A második rész is hasonló sémára épül, mint az elődje. Azonban itt a gyerkőcök már nagyobbak, a serdülőkorral és egyéb nyűgös dolgokkal bajlódnak (főként itt Illanára gondolok), de van, aki még mindig csak pörög megállás nélkül (értsd: Dash), és végül, de nem utolsó sorban Furi, a legkisebb, a látszólag ártatlan kistesó is kezdi bontogatni nem létező szárnyait.

A film első fele arról szól, hogy Nyúlányka kap egy megbízatást, azzal a címszóval, hogy ezzel a tettével ismét jó színben fogja feltüntetni a szuperhősöket. Éppen emiatt a szülői szerepek is megcserélődnek: anya dolgozik, apa nevel (legalábbis próbálkozik vele). Viszont feltűnik ismét a gonosz, amivel csakis közös összefogással lehet szembeszállni. Ez az, ami nem spoileres, a többit majd meglátjátok ti magatok.

Kezdjük a pozitívumokkal. A film nagyon aranyos. Olyan érzékenyen és kedvesen van bemutatva a szülő által tanúsított szeretet a gyerekei felé, hogy nagyon sok családi dráma megirigyelhetné. A következő pont, Furi karaktere. A történet elején csak a háttérben van jelen, de az idő múlásával egyre több jelenetet kap és a végén már azon kapjuk magunkat, hogy a poénok 99,99999%-át ő szállítja. Röviden: jól meg fogjuk ismerni őt. Lehet már túlságosan is. A sztori látványos és pörgős, mint Dash, szóval jól lehet rajta szórakozni.

Az érdekes az, hogy a negatívumok kapcsolódnak a pozitívumokhoz. Mint említettem, a szülői szerepek (ha egyáltalán szabad még ma ilyet mondani) felcserélődnek. Ezzel egyébként nincsen semmi baj, csak egy kicsit azt éreztem, hogy míg Nyúlányka sikeresen akciózott, addig Mr Irdatlan konkrétan egy szerencsétlennek volt bemutatva, mint szülő. Itt valószínűleg a nőnek és a férfinak a társadalomban elfoglalt szerepének kérdését akarták viccesen bemutatni..., de én inkább orr alá dörgölésnek és fricskának éreztem. De ezt ki-ki maga döntse el. Ezenkívűl a poénok csak Furitól jöttek, amik egyébként roppant humorosak voltak, csak kicsit hiányoltam azt, hogy többiektől ilyesmi nem érkezik. A főgonosz és a tervének kivitelezése elég sablonossá sikeredett, viszont a koncepciója és a terve elég ötletesnek tűnt.

Most a terjedelemből úgy tűnhet, hogy sokkal több rosszat írtam, mint jót. Ez nem igaz, csak a negatívumokat hosszabban tudtam kifejteni. A szórakoztató cselekmény, a poénok, a látvány, a karakterek és a nosztalgia varázsa elnyomja azt a pár hibát, amit az imént felsoroltam, de mindenképpen elgondolkodtam egy-két dolgon, amit a film, ha nem is feltűnően, de részben üzenni akart. 

Fő üzenetként azonban elődjéhez híven ismét kijelenthetjük, hogy az összetartás és a szeretet mindennél fontosabb.

ÉRTÉKELÉS: 10/8

Tudom, hogy rég jelentkeztem már bloggal, de az egyetem néha közbeszól, főleg a vizsgaidőszak közeledtével. Ezenkívűl a Mozikoponyák Podcast első és második adásának a felvételére is most került sor (a csatorna linkjét a kritika végén megtaláljátok), tehát nem volt itt lustálkodás. 

Az idei áprilisról elmondható, hogy két dologról szól filmes/sorozatos szempontból: a Bosszúállók: Végátékról (amiről már írtam) és a Trónok harca 8. évadáról. Ez teljesen érthető, hiszen két tömegeket megmozgató szériáról van szó, azonban ezek mellett akadnak apróbb gyöngyszemek is, amik felett ebben a nagy lázban hajlamos az ember átsuhanni. 

A Sarkvidék egyike ezeknek az apróságoknak, és ha más nem is, Mads Mikkelsen neve talán ismerősen csenghet a filmmel kapcsolatban. A történet - ahogy az angol címből is látszik - az Északi-sarkon játszódik, a semmi közepén, ahol Overgard (Mads Mikkelsen), egy repülőbaleset egyedüli túlélője próbál élhető viszonyokat teremteni maga körül, amíg nem találnak rá. El is érkezik a várva várt pillanat, feltűnik egy helikopter az égen, ám ahogy ereszkedik le Overgard-hoz, valami meghibásodás miatt lezuhan. A személyzetnek egyetlen tűlélője marad, egy nő, de neki is súlyos sebei vannak. Ettől a ponttól kezdve, az eredtileg megmentendő válik megmentővé, Overgard próbál mindent megtenni azért, hogy a lány életben maradjon. Ezenkívűl, felmerül a nagy kérdés: álljanak neki a jégmezőnek valami kiutat találni vagy maradjanak, ahol vannak? Végül az előbbi valósul meg.

A Sarkvidék egy túlélőfilm. Kicsit A visszatérő jutott róla eszembe a télies környezet és a téma miatt is. Ez a film viszont sokkal rövidebb és kisebb pénzből készült, de ez semmit nem von le az értékéből. Sok újra egyébként nem kell számítani, de ebben a műfajban épp az a jó, hogy valami váratlan és izgalmas bármikor történhet, például egy jegesmedve támadás...

A vásznon szinte végig csak a nőt (Maria Thelma Smáradóttir, a filmbeli karakteréről nem derült ki, hogy hívják) és Mikkelsent látjuk, viszont beszélni is nagyrészt csak az utóbbi fog. Szóval meg kell hagyni, hogy nem írtak valami hosszú és komplex szövegkönyvet és talán néha emiatt kicsit el is laposodik a cselekmény. Mikkelsen alakítása szokás szerint kifogástalan, remek választás volt a szerepre. 

Nem garantálom, hogy kultfilmmé fog válni a műfajban, de a gyönyörű tájak, a remek alakítás és a ritka, de váratlan fordulatok miatt érdemes két Trónok harca epizód között ezt a másfél órát a Sarkvidéknek beáldozni.

ÉRTÉKELÉS: 10/7

Mozikoponyák Podcast (youtube csatorna): https://www.youtube.com/channel/UCOe_fNYsPJAJf7rDRm2HEBQ

IRATKOZZATOK FEL!