Idén júniusban érkezik a mozikba a Toy Story 4, aminek az előző részei sokunk gyerekkorát színezték ki. Nem is véletlen, hogy nagy izgalommal várjuk az új etapot, hiszen nosztalgiázni jó (bár remélem ennél azért többet kapunk majd). Ezen felbuzdulva, előszedtem gyerekkorunk másik kedvencének a folytatását, A hihetetlen család 2-t, ami még tavaly nyáron debütált.

Az első részben megismerhettük Mr Irdatlant és családját, akik mindannyian különböző szuperhős képességekkel rendelkeznek, de a gonosz rendszer nem engedi, hogy űzzék a hivatásukat. Persze ez nem marad sokáig így, ugyanis hamarosan ismét a testhez álló szuperhős-gúnyájukba kell bújniuk.

A második rész is hasonló sémára épül, mint az elődje. Azonban itt a gyerkőcök már nagyobbak, a serdülőkorral és egyéb nyűgös dolgokkal bajlódnak (főként itt Illanára gondolok), de van, aki még mindig csak pörög megállás nélkül (értsd: Dash), és végül, de nem utolsó sorban Furi, a legkisebb, a látszólag ártatlan kistesó is kezdi bontogatni nem létező szárnyait.

A film első fele arról szól, hogy Nyúlányka kap egy megbízatást, azzal a címszóval, hogy ezzel a tettével ismét jó színben fogja feltüntetni a szuperhősöket. Éppen emiatt a szülői szerepek is megcserélődnek: anya dolgozik, apa nevel (legalábbis próbálkozik vele). Viszont feltűnik ismét a gonosz, amivel csakis közös összefogással lehet szembeszállni. Ez az, ami nem spoileres, a többit majd meglátjátok ti magatok.

Kezdjük a pozitívumokkal. A film nagyon aranyos. Olyan érzékenyen és kedvesen van bemutatva a szülő által tanúsított szeretet a gyerekei felé, hogy nagyon sok családi dráma megirigyelhetné. A következő pont, Furi karaktere. A történet elején csak a háttérben van jelen, de az idő múlásával egyre több jelenetet kap és a végén már azon kapjuk magunkat, hogy a poénok 99,99999%-át ő szállítja. Röviden: jól meg fogjuk ismerni őt. Lehet már túlságosan is. A sztori látványos és pörgős, mint Dash, szóval jól lehet rajta szórakozni.

Az érdekes az, hogy a negatívumok kapcsolódnak a pozitívumokhoz. Mint említettem, a szülői szerepek (ha egyáltalán szabad még ma ilyet mondani) felcserélődnek. Ezzel egyébként nincsen semmi baj, csak egy kicsit azt éreztem, hogy míg Nyúlányka sikeresen akciózott, addig Mr Irdatlan konkrétan egy szerencsétlennek volt bemutatva, mint szülő. Itt valószínűleg a nőnek és a férfinak a társadalomban elfoglalt szerepének kérdését akarták viccesen bemutatni..., de én inkább orr alá dörgölésnek és fricskának éreztem. De ezt ki-ki maga döntse el. Ezenkívűl a poénok csak Furitól jöttek, amik egyébként roppant humorosak voltak, csak kicsit hiányoltam azt, hogy többiektől ilyesmi nem érkezik. A főgonosz és a tervének kivitelezése elég sablonossá sikeredett, viszont a koncepciója és a terve elég ötletesnek tűnt.

Most a terjedelemből úgy tűnhet, hogy sokkal több rosszat írtam, mint jót. Ez nem igaz, csak a negatívumokat hosszabban tudtam kifejteni. A szórakoztató cselekmény, a poénok, a látvány, a karakterek és a nosztalgia varázsa elnyomja azt a pár hibát, amit az imént felsoroltam, de mindenképpen elgondolkodtam egy-két dolgon, amit a film, ha nem is feltűnően, de részben üzenni akart. 

Fő üzenetként azonban elődjéhez híven ismét kijelenthetjük, hogy az összetartás és a szeretet mindennél fontosabb.

ÉRTÉKELÉS: 10/8