A Bohém rapszódia után nem sokkal (idén júniusban) érkezett a mozikba a Rocketman, amiről talán gondolhatjuk azt, hogy az elkészítésében a Queen-film anyagi sikere volt döntő, ám ez korántsem igaz, ugyanis a két film forgatási ideje körülbelül egy időszakra tehető. A filmet Dexter Fletcher rendezte, aki szinte ugyanezzel a stábbal készítette el az Eddie, a sast is.

Ha esetleg valaki még nem jött rá a címből, a Rocketman Elton John (Taron Egerton) életének egy fontos szakaszát mutatja be rendkívül egyedi módon. A filmben végigkísérhetjük Elton karrierjét a felcseperedésétől egészen az elvonóig, tehát betekintést nyerünk az énekes életének legsokszínűbb és hullámvölgyekkel (bár inkább völgyekkel) teli periódusába. 

Az egyediségét többek között az őszinteségének köszönheti az alkotás. Míg a Bohém rapszódiánál kaptunk egy kiszínezett és elferdített mesét, addig a Rocketman nem rejt véka alá semmit. Kőkeményen szembesíti a nézőt Elton függőségeivel, nehézségeivel és a körülötte lévő emberekkel (barátok, munkatársak, családtagok) való viszonyaival. Egy valamit megtanulhatunk a filmből: Elton nagyon nehéz eset volt, az őt körülvevők pedig vagy szemetek vagy teljesen hülyék. Talán a nagyiról (Gemma Jones) és a szövegírójáról (Jamie Bell) nem volt elmondható ez, de az egykori párjáról, John Reid-ről (Richard Madden, alias Robb Stark) és szüleiről annál inkább. 

A zene természetesen nagyon jó, és ezt azért emelem ki, mert eddig nem igazán hallgattam Elton Johnt - a film után viszont rögtön meghallgattam jó pár számot tőle. Dicsérendő továbbá Taron Egerton hangja: ahogy az megszokott, általában az eredeti hang van bevágva az éneklős jeleneteknél, itt viszont Egerton ezt is bevállalta (ahogy sok mást is...), és hibátlanul is működött. 

Hibák azonban itt is akadtak. A történetmesélés számomra kaotikus volt és összecsapott. Hiányoztak az átmenetek a jelenetek között és éppen ezért a drámaiság sem működött tökéletesen. Kicsit azt éreztem Elton karakterével kapcsolatban, hogy megismertem, de mégsem. Tudom, hogy ezt így nehéz megérteni, ehhez látni kell a filmet. Sokat mutatott film, de bizonyos momentumok felett, amik fontosak lettek volna, mégis könnyedén átsuhant. Ezenkívül a film utolsó harmadában Egerton kezdte kicsit túltolni ezt az Elton-féle ripacskodást, ami már inkább a kicsit zavaró és kínos kategóriába csusszant át, mint a hitelesbe. 

Egy szó, mint száz, nagyon nehéz összehasonlítani a Rocketmant a Bohém rapszódiával, de meg kell hagyni, hogy az előbbi nekem jobban tetszett. Van egy hangulata, amit nehéz szavakkal leírni, de az igaz rá, hogy magával ragadja az embert és szórakoztatóvá teszi ezt a szűk két órát. 

ÉRTÉKELÉS: 10/7