Ezzel a mai bloggal kicsit megszakítom az Oscar-jelölt filmekről szóló kritikasorozatomat, mert egy olyan filmbe botlottam bele, amiről nem bírtam ki, hogy ne írjak rögtön egy ajánlót. Ez nem más, mint a Sing Street John Carney (Egyszer, Szerelemre hangszerelve) rendezésében. Bár nem találtam meg sehol sem magyar szinkronnal, meg merem kockáztatni, hogy még jobb is, hogy eredeti nyelven (angolul) lehet csak megtekinteni.

A film a címét nem egy utcáról kapta, hanem egy iskolai együttesről, ami pár tizenéves srácnak a szerveződéséből jött létre. De ne rohanjunk ennyire előre. Írországban vagyunk a '80-as évekbeli Dublinban, ahol úgy veszi kezdetét a történet, hogy Conort (Ferdia Walsh-Peelo) a szülei anyagi okok miatt átteszik egy katolikus iskolába, ami nem épp a jó híréről ismert. Azonban Conor már az első napokban megpillant egy csajt, Raphinat (Lucy Boynton), akibe rögtön belehabarodik. A lány modellként dolgozik és Conort annyira elkapja a szerelmi hév, hogy képes bekamuzni, hogy van egy bandája (aminek annyi igazságalapja azért volt, hogy tudott énekelni meg gitározni valamennyire), aminek a  következő klipjébe elkelne egy modell. Az anyagi problémák miatt a szülei kapcsolata megromlik, és Conor két dologban talál megnyugvást: az együttesben és Raphinaban. Ott van mellette még a bátyja, Brendan (Jack Reynor), aki még valamiféle támasz és segítség a számára (az ő karakterfejődésére érdemes odafigyelni).

A Sing Street egy nagyon sokrétegű alkotás. Azontúl, hogy zenés film, dráma és vígjáték egyszerre, bemutatja az akkori kamaszok helyzetét, akik próbáltak kitörni, érvényesülni. Annak ellenére, hogy a '80-as években vagyunk, a filmben történtek tökéletesen helytállnak ma is. Például az, hogy egy gyerek - kifejezetten egy serdülő - hogyan viseli, dolgozza fel a családi (főként házastársak közötti) zűröket.

Ezenkívűl, (bár én nem rajongok kifejezetten a romantikus filmekért) ilyen átérezhetően, hangulatosan nagyon ritkán láttam szerelmet ábrázolni, kibontakoztatni, mint itt. Egyáltalán nem volt csöpögős vagy erőltetett, hanem egyszerűen ízig-vérig természetes - és ettől lesz olyan imádnivaló ez a film.

A zene kifogástalan, hozza az akkori tinédzserkori hangulatot. Ez azoknak, akik abban az időben voltak fiatalok, jó kis nosztalgiafaktor, de nekem is az volt az első, hogy youtube-on rákerestem a soundtrack-re. Az alakításokban sem volt semmi kivetnivaló, a fiú és a lány között tökéletesen működött a kémia, a többi mellékszereplő között is volt jelentős vagy kevésbé jelentős, de egyáltalán nem volt senki sem zavaróan elhanyagolva.

Egy szó mint száz, nekem ez a film egy kellemes csalódás volt, sokkal többet kaptam, mint vártam és ha csak ilyen romkomok vagy musicalek készülnének, nagyon elégedett volnék. Azontúl, hogy egy nagyon elgondolkodtató és megható alkotás, nagyon jól lehet szórakozni rajta és a végén hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy mi is meg akarunk tanulni valami hangszeren játszani.