A nyár talán legvártabb filmje végre valahára az amerikai premier után bő két héttel hozzánk is megérkezett, és természetesen, amint tudtam, mentem is megnézni. Ez az első Tarantino film, amit moziban láttam, és éppen ezért kicsit tartottam is attól, hogy a két és fél órás játékidő, illetve nagyvásznon szemlélni a vérengzést nem lesz olyan kellemes (bár én imádom a filmjeit, azért ez csak átfut az ember agyán, ha még nem látott QT-t moziban), de nemhogy kevésbé szórakoztam, hanem irdatlan jó moziélményben volt részem. Nekem. Sokaktól hallottam és olvastam ugyanis, hogy unalmas és eseménytelen lett a Volt egyszer egy... Hollywood, azonban én helyesbítenék: ez egy nosztalgiafilm tarantinós tálalásban. 

El kell ismerni, hogy a filmnek tényleg nem a cselekmény a legerősebb pontja, viszont Quentin Tarantino már simán megengedheti magának, hogy ne csak erre alapozzon. Az 1960-as évek végi Hollywood-ban járunk, ahol megismerjük Rick Dalton westernszínészt (Leonardo DiCaprio) és kaszkadőrét egyben világi cimboráját, Cliff Booth-t (Brad Pitt). Rick nagy népszerűségnek örvendett a műfajban nagyon sokáig, azonban minden karrierben eljön egy pont, amit hanyatlásnak nevezünk. Hősünk is szembesül ezzel a ténnyel, és bár kap még egy-két szerepet, már látja, hogy az álomgyárban nincs sok esélye hosszú távon. Az ilyen helyzetben levő színészeknek pedig egy lehetőségük van: a spagetti-western, amihez Rick-nek nem igazán fűlik a foga. Eközben Cliff mindennapjaiba is belepillantunk, aki bár szívesen kaszkadőrködne, inkább végzi Rick ház körüli teendőit és sofőrködik. Megismerkedünk néhány hippivel, akiket (és úgy általában ezt az egész mozgalmat), hmmm..., hogy is mondjam, Tarantino nem a legjobb fényben tünteti fel. 

Nem szabad elfeledkezni Sharon Tate-ről (Margot Robbie), Roman Polanski (Rafal Zawierucha) feleségéről sem. Érdekes karakter az övé (is), de sokáig nem teljesen volt tiszta számomra, hogy miért is szerepel a filmben azonkívül, hogy ebben a korban volt ő és a férje hatalmas sztár. A történet végére viszont erre is választ kapunk, továbbá kis segítség lehet az is, hogy a kegyetlen Manson-gyilkosságok ihlették QT-t a történet megírásában, ahol a terhes Tate is életét vesztette. 

A Volt egyszer egy... Hollywood tehát annyiban tér el a rendező korábbi alkotásaitól, hogy sokkal több valós történelmi eseményt dolgoz fel, mint korábban. Ennek ellenére Rick és Cliff, tehát a két főszereplő karaktere teljesen fiktív. Hogy miért? Tarantino azt nyilatkozta, hogy azért, mert ha valós személyeket tesz főszereplővé, meg lesz kötve a keze olyan szempontból, hogy kedve szerint formálhassa a jellemüket. Így viszont szabad volt, mint a madár. A szereplők egytől egyig uralták a vásznat, közülük is Pitt és DiCaprio párosát emelném ki, akiknek ez volt a legelső közös projektjük. Cliff melankóliája tökéletes összhangban volt Rick harsány, érzelmek irányította figurájával, mert ez a kirívó ellentét adta a kapcsolatuk különlegességét. 

Technikai kivitelezés szempontjából sincs ok panaszra. A kameramunka, a zene, a feszültségteremtés ismét kifogástalan módon lett megvalósítva és a dialógusokról sem szabad elfeledkezni, hiszen, ahogy Tarantino eddigi filmjeiben láthattuk, itt is bennük (és a karakterekben) rejlik az alkotás ereje. A betétdalok most is korabeli slágerekből lettek összeválogatva, és külön érdekesség velük kapcsolatban, hogy nem tipikus soundtrack-ként jelennek meg, hanem hol egy autó rádiójából, hol egy lemezjátszóból szólnak. 

Negatívumként egy dolgot emelnék ki, ami talán a többi QT darabhoz képest itt kevésbé működött. Egy-két helyen azt éreztem, hogy a hosszú (amúgy jól megírt) dialógusok nem futnak ki sehova, és éppen ezért néhol a történet ellaposodik. Mivel én, be kell vallanom, elfogult vagyok Tarantino-val kapcsolatban, nem zavartak a film ezen szakaszai sem, viszont tudom, hogy az átlag nézőnek bizonyára kicsit unalmas lesz néhol. 

Mi is valójában tehát korunk egyik legeredetibb rendezőjének, ha minden igaz, utolsó előtti filmje? Egyrészt egy mély tiszteletadás a '60-as évek Hollywoodjának, másrészt pedig egy művészi bosszú a Manson-gyilkosságokért, melyek nem "csupán" emberi életek kioltásáért felelősek, hanem az álomgyár ártatlanságának megfosztásáért is. 

ÉRTÉKELÉS: 10/9